Gondolatok Moonbin tragédiájára emlékezve

 Gondolatok Moonbin tragédiájára emlékezve

Egy hónapja szörnyű hír söpört végig a doramás és a K-pop rajongói közösségekben. Az ASTRO fő vokalistája, táncosa és centere, Moonbin 25 évesen elhunyt. A rajongók (AROHÁK) szíve abban a pillanatban egy kicsit megszakadt. Köztük az enyém is.

Sok dél-koreai énekest és K-pop csapatot szerettem meg az évek során, de egyiket sem zártam úgy a szívembe, mint Cha Eun Woot és az ASTRO-t. Rengeteget köszönhetek nekik, a dalaik számtalanszor erőt adtak a mindennapok során. Szerintem álmomból felkeltve is fel tudom idézni a klipjeiket, a zenéjük és a látványuk a lelkembe ivódott. Mindig sikerült jókedvre deríteniük. 

2023. április 19-én megsirattam ezt az ismeretlenül ismerős fiút, és a következő napokban összetörten gondolkodtam. Mert az ember felelősséggel tartozik azért, amit szeret, és nagyon úgy néz ki, hogy Moonbin halála egyenes következménye a túlhajszoltságnak, amely már nem egy emberéletet követelt az idolok világában. Felmerült bennem a kérdés, hogy szabad-e ezt az iparágat tovább támogatni, ha ilyen ára van?

Hivatalos nyilatkozatot nem találtam a halála okára vonatkozóan. Kezdetben öngyilkosságról szóltak a hírek, majd ezt visszavonták, és egymásnak ellentmondó értesülések láttak napvilágot. Az egyik újság szerint a boncolás kimutatta, hogy nem volt méreg a szervezetében, a másik szerint nem is volt boncolás, és a család kérésére nem adnak ki információt. Felmerült, hogy szívbetegség állt a háttérben, mert Moonbin 2019-ben egészségügyi okokból szünetet tartott a karrierjében. Tényként mindössze annyit kezelhetünk, hogy hirtelen elhunyt, a menedzsere talált rá az otthonában, és három nappal később szűk körben végső nyugalomba helyezték. 

Számomra furcsa és hihetetlen, szinte szürreális volt az egész história, de még magamhoz sem tértem a tragédia okozta sokkból, rögtön következett egy másik megrázkódtatás. A temetés másnapján világossá vált, hogy Moonbin csapattársainak gyakorlatilag semmi időt nem adnak a gyászra. Bejelentették, hogy nem mondják le Cha Eun Woo egy hét múlva, a KonnecThai nemzetközi rendezvényen esedékes fellépését. Újfent a szívem szakadt.

Közben sok véleményt olvastam, próbáltam megérteni, hogy az élet megy tovább, még jót is tesz neki, ha nem a gyászra gondol, és amúgy is, ez egy diplomáciai szempontból fontos esemény, amelyet személyes okokból egy profi nem hagyhat ki.  

Hát, ettől egyből jobban éreztem magam! Majdnem meghatódtam, hogy elsősorban nem is a pénzért, hanem a hazája érdekében áldozták fel. Nemzeti hős lett. Büszkének kellett volna lennem rá, hogy megtört szívvel ezreket szórakoztatott a hazáját és a rajongókat szem előtt tartva. 

Nem éreztem büszkeséget. Nem néztem meg a szenvedését és nem is értettem, miért kíváncsiak rá mások. Féltettem. Lehet, hogy a művészeknek világszerte ez a sorsa, de ez akkor sincs jól! A sztárok is érző emberi lények. A pénz nem írhat felül mindent. 

Dühös voltam az ügynökségére és végtelenül sajnáltam, amikor belefutottam az arról szóló szalagcímekbe, hogy könnyes szemmel énekelt. Számomra pont ez az eset bizonyítja, hogy ezek a srácok tényleg emberfeletti nyomásnak vannak kitéve. Rajtuk kívül más nem tudhatja, mi rejlik egy-egy ilyen mosoly mögött. 

Sokan írták azt is, hogy a távol-keleti emberek máshogy állnak a gyászhoz, és a gyors továbblépés ott normális dolognak számít. 

Nem hiszem. Szerintem az emberi lélek alapvetően minden korban és mindenhol ugyanúgy működik, ugyanúgy reagál az emberi élet főbb eseményeivel kapcsolatban. Még az én lelkem is sajgott, mit érezhettek akkor azok, akik valóban közel álltak hozzá?

Azt aláírom, hogy nem jó belesüppedni a bánatba, de a figyelemelterelésnek van jobb módja is, mint azonnal ezrek elé állni, amikor az ember a legszívesebben elbújna. A sebek gyógyulásához mindenképpen idő kell. Nem megy varázsütésre. És azt ne mondja nekem senki, hogy az a srác, aki a temetésre érkezve olyan mélyen húzta a fejére a sapkát és az arcára a maszkot, hogy jóformán a szeme sem látszott ki, pár nappal később szívesen szerepelt. Kegyetlenség volt ennek kitenni.

Elmúlt. Valószínűleg Cha Eun Woo életének egyik legszörnyűbb emléke marad az a koncert, de túlélte. Megtette, amit megkövetelt a haza.

Most, hetekkel később már én is valamiféle szomorúsággal vegyes büszkeséget érzek, ha az ASTRO megmaradt tagjaira gondolok, és először örülök annak, hogy Rocky nem újította meg a szerződését, így már nem kényszeríthetik arra, hogy hősiesen, szinte gép módjára folytassa a közönség szórakoztatásának rögös útját. 

Hogy mennyire rögös ez az út, arról érdemes elolvasni a Telex cikkét ITT. Tűpontos a megfogalmazás: „A K-pop felfalja, megrágja, és kiköpi a művészeit." Az ember időként hall néhány megdöbbentő dolgot az idolok  életéről, de így összefoglalva egészen megrázó kép tárul elénk. A cikkíró a végén ugyanarra a következtetésre jut, mint ami bennem is megfogalmazódott Moonbin halálának napján. Nem ülhetünk ölbe tett kézzel, azt nézve, hogy mások halálra dolgozzák magukat a szemünk előtt. 

Mégsem gondolom, hogy az lenne a megoldás, ha nem hallgatok többé K-pop dalokat. Megtenném, ha értelmét látnám, ha úgy érezném, hogy bármit segít. Egyetértek azzal a véleménnyel, hogy ez akkor  működik, ha széles társadalmi összefogás áll mögötte, viszont egy-egy ember partizánakciója nem sokat ér. Itt sokmilliós rajongói közösségről van szó, és a fandom egyelőre nagyon önzőnek tűnik, amit az ügynökségek rendesen ki is használnak.

Szóval egy másik felvetésre szavazok. Igyekszem hírét vinni ezeknek a csodálatos, végtelenül tehetséges srácoknak, és bízom benne, hogy idővel „a rajongótábor kulturális színesedésével fellazulhatnak az idolokra vonatkozó elvárások”.

Egy hónapja Moonbin a csillagok közé költözött. Emlékezzünk rá szeretettel!