Cassandra Clare: Sebastian Verlac újjászületése

Cassandra Clare: Sebastian Verlac újjászületése

Kép: Cassandra Jean

   Apró kis bár volt egy falakkal körülvett, árnyakkal teli város egyik szűk, lejtős utcácskáján. Jonathan Morgenstern legalább negyedórát üldögélt a bárpultnál az italát kortyolgatva, aztán felállt és lement a klubba vezető hosszú, rozoga falépcsőn. Olyan érzés volt, mintha a zene eközben felfelé nyomakodna, a talpa alatt érzete a fa vibrálását.

   A terem tele volt vonagló testekkel és az azokat beburkoló füsttel. Pontosan az a fajta hely volt, ahol démonok settenkednek, következésképpen démonvadászokra is számítani lehetett. Annak pedig, aki démonvadászokra vadászott, egyenesen ideális.

 Színes, enyhén savas illatú füst sodródott a levegőben. A klub falait magas tükrök borították, látta magát bennük, ahogy átszelte a termet. Feketébe öltözött, karcsú alak, apja hófehér hajával. Pólója izzadságtól nedvesen tapadt a hátára a levegőtlen, párás forróságban. Ezüstgyűrű csillogott a jobb kezén, ahogy áldozata után kutatva fürkészett körül.

 Ott is volt, a bárpultnál, mintha be akarna olvadni a mondénok közé még így is, hogy számukra láthatatlan volt.

  Tizenhét év körüli fiú.
  Árnyvadász.
  Sebastian Verlac.

 Jonathant rendszerint nem érdekelték a kortársai − a többi embernél már csak a többi kamaszt találta unalmasabbnak −, de Sebastian Verlac kivétel volt. Gondos és körültekintő válogatás után szemelte ki magának, valahogy úgy, ahogy az ember egy drága, személyre szabott öltönyt választ ki.

 Jonathan ráérősen odasétált hozzá, útközben méregetve a fiút. Természetesen látott már róla készült fényképeket, de élőben mindenki más. Sebastian magas volt, pont olyan magas, mint ő, ugyanazzal a testalkattal. Úgy tűnt, a ruhái pont jók lennének Jonathanra. A haja sötét volt, Jonathannak be kell majd festeni a haját, ami bosszantó, de nem lehetetlen. A szeme is sötét volt, és szabálytalan vonásai ellenére is jóképűnek volt mondható. Barátságos kisugárzása vonzóvá tette, olyannak tűnt, aki könnyen mosolyog, és könnyen megbízik bárkiben.

  Félnótásnak tűnt.

 Jonathan odament a pulthoz és nekitámaszkodva úgy fordította a fejét, hogy a fiú észrevegye, hogy látja őt.

  − Bonjour.

 − Helló − válaszolt Sebastian angolul, Idris nyelvén halvány francia akcentussal. Összeszűkült szemmel nézett. Meglepte, hogy látják, mintha azon tűnődött volna, hogy Jonathan vajon szintén árnyvadász, vagy boszorkánymester látható jel nélkül.

 Gonosz lélek közeleg, gondolta Jonathan. És sejtelmed sincs róla.

 − Ha megmutatod, én is megmutatom − ajánlotta mosolyogva. A pulttal szemben lévő tükörben látta mosolygó arcát. Tudta, hogyan ragyogja be az arcát a mosoly, csaknem ellenállhatatlanná téve őt. Az apja éveken át tanította, hogy úgy mosolyogjon, mint az emberek.

  Sebastian keze megfeszült a pult szélén. − Én nem...

 Jonathan még szélesebben mosolygott és lefelé fordította a jobb kezét, megmutatva a Látás rúnát a kézfején. Sebastian megkönnyebbülten fújt egyet, felragyogott az arcán a felismerés öröme: mintha minden árnyvadász a bajtársa, leendő barátja volna.

  − Te is Idrisbe igyekszel? − Kérdezte Jonathan roppant hivatalosan, mint aki rendszeres érintkezésben van a Klávéval. „Az ártatlanok védelme minden vágyam!” – sugározta a világba, különösen Sebastian irányába.

 − Igen − válaszolt Sebastian. − A párizsi intézetet képviselem. Mellesleg Sebastian Verlacnak hívnak.

  − Ó, egy Verlac! Patinás család.

  Jonathan elfogadta a kinyújtott kezet és határozottan megrázta.

 − Andrew Blackthorn − mondta könnyedén. − Eredetileg a Los Angeles-i intézetből, de Rómában tanulok. Gondoltam, beugrom Alicantéba, hogy megnézzem a látnivalókat.

 Utánanézett a Blackthornok kiterjedt családjának, Tudta, hogy az utóbbi tíz évben nem voltak egy városban a Verlac családdal. Biztos volt benne, hogy nem lesz probléma, ha valaki más nevén szólítják − soha nem volt az. Az igazi neve Jonathan volt, de sosem kötődött hozzá igazán, talán mert mindig is tudta, hogy nem ő a név egyedüli tulajdonosa.

 A másik Jonathan, akit nem is olyan messze neveltek egy pont ugyanolyan házban, ahol apja látogatta. Apuci kis angyalkája.

 − Régesrég nem találkoztam más árnyvadásszal − folytatta Sebastian, aki közben folytatta a csevegést, bár Jonathan elfelejtett odafigyelni. − Fura, hogy itt botlottunk egymásba. Szerencsés napom van.

 − Bizonyára − mormogta Jonathan. − Bár nem egészen véletlen persze. Gondolom, te is hallottad a jelentéseket az erre ólálkodó Eluthied démonról.

 Sebastian elmosolyodott, kiitta az italát, majd a poharat a pultra téve így szólt: – Majd ihatnánk egyet annak örömére, hogy megöltük.

 Jonathan bólintott és megpróbált úgy tűnni, mint aki minden figyelmét a démon felfedezésére fordítja. Vállukat egymásnak vetve álltak, mint harcos testvérek. Olyan könnyedén ment, hogy már szinte unta: elég volt felbukkannia, és Sebastian Verlac mint engedelmes áldozati bárány kínálta fel a torkát. Hogy tud valaki ennyire megbízni másokban? Ki tud ilyen könnyen barátkozni?

 Ő soha nem pajtáskodott másokkal. Persze lehetősége sem volt rá, apja a másik Jonathantól elkülönítve tartotta. Az egyik gyermek démon-, a másik angyalvérből − mindkettőt sajátjaként nevelte kíváncsian, hogy végül melyikükre lehet majd büszke.

 A másik fiú elbukott egy próbán fiatalabb korában, mennie kellett, Jonathan ennyit tudott róla. Ő kiállta apjuk minden próbatételét, talán egy kissé túl hibátlanul is. Nem zökkenthette ki sem az ingermegvonásos kamra, sem az állatok, a korbács vagy a vadászat. Jonathan néha látni vélt valamit apja szemében, a gyász, vagy a kétség árnyékát.

 De hát mit gyászolt? Miféle kétségekkel küzdött? Hát nem Jonathan volt a tökéletes harcos? Nem ő volt mindaz, amivé az apja formálta?

  Az emberek olyan talányosak.

 Jonathannak nem tetszett, hogy van egy másik fiú, akire apja mosolyogva tekint, árnyékok nélkül a szemében.

 Jonathan egyszer térdből levágta az egyik gyakorlóbábu lábait és egy kellemes napot töltött a bábu fojtogatásával, kibelezésével, darabokra szabdalásával. Apja kérdésére, hogy miért rövidítette meg a lábait, azt felelte, hogy tudni akarta, milyen lehet végezni egy fiúval, aki pont akkora, mint ő.

 − Ne haragudj, de elfelejtettem − mondta Sebastian, aki, mint kiderült, idegesítően sokat beszélt. − Hány tagja van a családodnak?

 − Ó, egy egész csomó − felelte Jonathan. − Összesen nyolc. Négy bátyám és három nővérem van. A Blackthornok valóban nyolcan voltak, Jonathan alaposan utánanézett. El sem tudta képzelni, milyen lehet: ennyi ember, micsoda rendetlenség. Ugyan volt egy vér szerinti nővére is, de soha nem találkoztak.

 Apja elmesélte, hogy az anyja, aki akkor újra várandós volt, elszökött, mikor Jonathan még csecsemő volt. Szomorú volt és nyomorultul érezte magát, mert valami okból nem értett egyet a gyermeke feljavításával. Mindenesetre későn mozdult: Apa már intézkedett, hogy Clarissa angyali erővel rendelkezzen.

 Csupán néhány hete, hogy Apa először találkozott Clarissával, a második alkalommal pedig a lány bebizonyította, hogy használni is képes angyali erejét: az óceán fenekére küldte apjuk hajóját.

 Apja azt mondta, miután legyőzték és átalakították az árnyvadászokat, városukat és büszkeségüket is porig rombolták, Anya, a másik Jonathan és Clarissa velük fog élni.

 Jonathan megvetette az anyját, ezt a nyilvánvalóan szánalmas és gyenge nőt, aki elszökött mellőle, mikor ő még kisbaba volt. A másik Jonathan csak annyiban érdekelte, hogy bebizonyíthassa, hogy ő mennyivel jobb: apjuk igazi, vér szerinti fia, vérében a démonok és a káosz erejével.

 Clarissa viszont felkeltette az érdeklődését.

Clarissa soha nem akarta elhagyni őt. Erőszakkal szakították el tőle, és ami a legszörnyűbb, arra kárhoztatták, hogy mondének között nőjön fel. Tudatában kellett hogy legyen saját másságának, az elméjében fészkelő hatalomnak, annak, hogy teljesen másféle életre volt szánva.

 Úgy érezhette, ő a fajtájának egyetlen képviselője ezen a világon.

 Clarissa és a másik Jonathan angyali származású volt, nem démonok vére száguldott az ereikben. Jonathan viszont nagyon is az apjukra ütött: olyan volt, mint Apa, csak erősebb, a pokol tüzeiben edzve. Clarissa is Apa igazi leszármazottja volt, és ki tudja, a szülői vér és a mennyek hatalma micsoda különös keveréket alkotott benne? Lehet, hogy nem is különbözik annyira Jonathantól.

 A gondolat soha nem érzett izgalommal töltötte el. Clarissa az ő húga volt, senki máshoz nem tartozott. Csak az övé. Tudta, mert noha nem gyakran álmodott − az az emberek szokása −, miután Apa elmondta, a lány hogyan süllyesztette el a hajóját, Jonathan vele álmodott.

 Egy lányt látott a hullámok között állni, haja mint skarlát füst bodorodott a vállai körül a szűnni nem akaró szélben. Az egész világ viharos sötétség volt, a tomboló tengeren egy hajó roncsai és emberek holttestei sodródtak. A lány lenézett rájuk hűvös zöld szemeivel, és nem félt.

 Az egész Clarissa műve volt, ő vitte véghez mindezt a pusztítást, pont úgy, ahogy Jonathan csinálta volna. Álmában büszke volt rá. Az ő hugicája.

 Álmában együtt mulattatta őket a dúlás gyönyörűsége. Ott álltak a tenger felett lebegve, de az nem tehetett kárt bennük, elemükben voltak a rombolás közepette. Clarissa nevetve nézett le, holdfényfehér kezével végigsimította a vizet. Mikor felemelte a kezét, sötét cseppek hullottak róla, Jonathan rádöbbent, hogy vérré vált a tenger.

 Nevetve ébredt.

 Apa azt mondta, ha megérett rá az idő, mind együtt lesznek. Jonathannak várnia kell.

   Csakhogy a várakozás nem volt az erőssége.

 − Miért vágsz ilyen fura képet? − kérdezte Sebastian Verlac túlkiabálva a harsogó, durva zenét. Jonathan közel hajolt hozzá, és lágyan, pontosan Sebastian fülébe válaszolt:

 − Mögötted − mondta. − Démon. Négy óránál.

   Sebastian Verlac hátrafordult, mire a sötét hajú lány alakját viselő démon sietve ellépett a fiútól, akihez épp beszélt, és megpróbált beleolvadni a tömegbe. Jonathan és Sebastian követte őt egy mellékajtón át, amin a SORTIE DE SECOURS szavak álltak repedezett piros és fehér festékkel.

.

  Az ajtó egy sikátorba nyílt, aminek a végén már majdnem eltűnt a démon.

  Jonathan felugrott a szemközti falra, majd onnan lendületet véve átszökkent a démon feje felett. Megpördült röptében, a kezében tartott szeráfpenge fütyülve szelte a levegőt. A démon megtorpant, bámulva nézett rá. Az álarc kezdett lecsúszni róla, a lány vonásai mögül előtűnt a rengeteg, pókszerű szem, a csodálkozástól nyitva maradt, agyarakkal teli száj. Jonathant mindezek nem undorították, egy vérből valók voltak.

 Ugyanakkor közös származásuk könyörületre sem indította. A démon mögött álló Sebastianra vigyorogva támadott, felhasította a démont, mint annak idején a próbababát: köldöktől nyakig. A démon bugyborékoló sikoly kíséretében rogyott össze, majd eltűnt, csupán pár csepp fekete vért hagyva a köveken.

   − Az Angyalra − suttogta Sebastian Verlac.

   Sápadt arccal meredt Jonathanra, és a kettejük között tátongó ürességre. Jonathant egy pillanatra majdnem eltöltötte az elégedettség, amiért a másiknak volt elég esze, hogy megrettenjen.

   De sajnos korai volt az öröme, Sebastian Verlac félnótás maradt a keserű végig.

  − Elképesztő voltál! − Lelkendezett Sebastian, kissé megrázva, de lenyűgözve. − Soha nem láttam senkit ilyen gyorsan mozogni! Alors, meg kell tanítanod erre a mozdulatra. Az Angyalra − folytatta −, ilyet még soha nem láttam.

  − Szívesen segítenék − mondta Jonathan −, de sajnos nemsokára indulnom kell. Apámnak szüksége van rám. Tervei vannak, és egyszerűen nem boldogul nélkülem.

  Sebastian nagyon csalódottnak látszott. − Ne már, ne menj még − kérlelte −, olyan jó volt veled vadászni, mon pote. Meg kell ismételnünk valamikor.

  − Attól tartok − felelte Jonathan fegyvere markolatát simogatva −, ez lehetetlen.

  Sebastian olyan meglepettnek tűnt, mikor meggyilkolta, hogy Jonathannak nevetnie kellett. Kacagva nyitotta egyre szélesebbre Sebastian torkát, a pengéről az ujjaira csorgott a forró vér.

  Az egész játékot elrontaná, ha Sebastiant rosszkor találnák meg, úgyhogy felnyalábolta a hullát és mintha részeg barátját cipelné haza, elindult az utcán.

 Nem messze volt egy kis híd. Finoman, mint zöld filigrán, vagy egy halott gyermek penészes, törékeny csontjai ívelte át a folyót. Jonathan átemelte a holttestet a korláton és figyelte, ahogy a rohanó, fekete habok közé csobban.

 A test nyom nélkül merült el, és még el sem érte az iszapot, Jonathan már meg is feledkezett róla. Még látta a hullámok közt hánykolódó kézfejet, mely mintha új életre kelt volna, hogy görcsbe rándult ujjakkal könyörögjön segítségért vagy legalább válaszokért, és erről újra eszébe jutott az álma. A húga és a vértenger. A felfröccsenő víz benedvesítette az ingujját, mikor belökte a testet, megkeresztelve őt egy új névvel: mostantól ő Sebastian.

 Átsétált a hídon az óvárosba, ahol a turisták kedvéért gázlámpáknak álcázták az utcai világítást. Sebastian Verlac szállodája felé tartott. Megvizsgálta az épületet, mielőtt a bárba ment, tudta, képes lesz bejutni az ablakon keresztül, hogy magához vegye a fiú dolgait. Aztán már csak egy flakon olcsó hajfesték és...

 Koktélruhákat viselő lányok csoportja ment el mellette rá sem pillantva, kivéve a rövid, ezüstös szoknyát viselő lányt, aki egyenesen ránézett és elmosolyodott.

 Csatlakozott a csoporthoz.

 − Comment tu t’appelles, beau gosse? − Kérdezte egy másik lány enyhén borgőzös hangon. − Hogy hívnak, szépfiú?

 − Sebastian − válaszolta lazán, pillanatnyi megingás nélkül. Mostantól Sebastian volt, ő kellett, hogy legyen apja terveinek megfelelően, ez volt a győzelemhez és Clarissához vezető út. − Sebastian Verlac.

  A látóhatárra függesztette tekintetét, Idris üvegtornyaira gondolt, az árnyékba és lángokba borított üvegtornyok romjaira. A húgára gondolt, ahogy reá vár valahol a világban.

  Mosolygott.

  Úgy gondolta, élvezet lesz Sebastiannak lenni.

Az eredeti szöveg itt olvasható: http://www.cassandraclare.com/my-writing/excerpts-extras/becoming-sebastian-an-outtake-from-city-of-glass/

A fordítás László Levente és Vincze Bernadett segítségével készült. Oldalukat szeretettel ajánlom.

Törölt jelenet az Elveszett lelkek városából: Magnus és Alec

Törölt jelenet az Elveszett lelkek városából:

Magnus és Alec

Képforrás: https://tvline.com

 A boszorkánymesterek törvénye nagyon világosan fogalmazott erről az esetről: halandókat szeretni megengedett, de a halandóságukba beleavatkozni nem szabad. Sokáig tartott hozzászokni egy ilyen törvényhez… egészen addig, amíg rá nem jöttél, hogy a halhatatlanság inkább teher, mint ajándék.

 Magnus ledobta a tubákos szelencét az asztalra és felvette a telefont. Megnyomta a gyorshívót Alec számával. A fiú egyszerre tűnt zaklatottnak és reménykedőnek, amikor felvette. – Magnus? Találtál valamit?

 – Semmit. Sajnálom.

 – Ó! – Alec hangján érződött a csalódás fájdalma.

 – De a parabataiokon gondolkodtam – mondta Magnus. – Amikor a parabataiok igazán közel állnak egymáshoz, megérzik, ha a másik meghal, vagy megváltozik, vagy…

 – Tudom – válaszolta Alec. – Ismerem ezt az érzést. Éreztem…abban a pillanatban, amikor Jace meghalt, régebben, Idrisben. De ez nem olyan. – Magnus szinte látta őt, kék szemeivel sápadt arcában, ahogy kócos hajába túrt. Alec általában úgy nézett ki, mint aki épp most esett ki az ágyból és találomra kapta magára a ruhákat, de mióta Jace eltűnt, a haja is szénaboglyává változott. – Semmit sem érzek.

 – Úgy igazán semmit? Mintha… a semmiben lenne?

 – Mármint…? – Kérdezte Alec összezavarodva.

 – Ez adott nekem némi támpontot – jelentette ki Magnus. – Megteszek mindent, amit tudok, hogy segítsek. Ugye tudod, Alexander? Nem a Klávé miatt, hanem miattad.

 – Tudom – Alec elnémult egy pillanatra. – Jó hallani a hangodat, még akkor is, ha nem tudsz segíteni – tette hozzá, majd hirtelen bontotta a vonalat.

 Magnus maga mellé helyezte a készüléket és néma csendben ült egy percig, saját légzését hallgatva. – El fogom veszíteni őt – hasított belé a gondolat. – Nem tudom, hogyan és miért, de el fogom.

Saját fordítás. Az eredeti szöveget itt olvashatjátok:

https://www.cassandraclare.com/excerpts-extras/deleted-scene-from-city-of-lost-souls-magnus-and-alec/

Az Elveszett lelkek városa kedvezményesen megvásárolható a Könyvmolyképző Kiadó webáruházában. 

Rácz-Stefán Tibor: Élni akarok!

Rácz-Stefán Tibor: Élni akarok!

Fülszöveg:

Mernél szeretni, ha az időd lejárt?

Lilla már évek óta a halál árnyékában él.

Beteg, és tudja, hogy csak hetek vannak hátra számára. Hazatér a kórházból, hogy teljesítse a bakancslistáját, segítsen szeretteinek az álmaik elérésében, és még utoljára átélje a hétköznapok egyszerű csodáit.

Nem is vágyik ennél többre, ám ekkor megismeri a szomszéd srácot, aki az összes tervét felforgatja…

Noel egy pimasz, irritálóan vonzó, de közben érzékeny fiú, akinek mindene a fotózás, és az az álma, hogy bejárja a világot.

Nem is sejti Lilla sorsát.

A két fiatal egyre közelebb kerül egymáshoz, de Lilla nem akar szerelembe esni. Nem vágyik másra, csak hogy a fiúval lehessen, de retteg attól, hogy Noel viszonozza az érzelmeit.

Mi a jobb?

Ha az ő érdekében eltaszítod magadtól azt, akit szeretsz, vagy ha esélyt adsz a boldogságnak, bármilyen röpke legyen is?

Éld meg a csodákat!

Oldalszám: 256
Kötéstípus: kartonált
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
ISBN: 9789634575405
Országos megjelenés: 2018.10.05
Termékkód: 8394

Egy vallomással kezdem. Nem volt kétségem felőle, hogy értékes ez a könyv, mert On Sai már áprilisban, a könyvfesztiválon elújságolta, hogy Rácz-Stefán Tibor nagyon jó könyvet írt. Nagy lendülettel raktam a kosaramba, amint előrendelhetővé vált, de bátorságom elillant, mire megérkezett a csomag. Féltem belekezdeni, tartottam tőle, hogy nekem mégsem fog tetszeni. Addigra ugyanis kiderítettem, hogy végén nincs olyan csoda, amelyben titkon reménykedtem, amikor a szerző bejelentette, hogy a novellájából könyvet ír, és picit módosít az eredeti történeten. Persze tudtam, hogy úgy nem lenne hiteles a történet, de eltartott egy ideig, amíg megbarátkoztam a gondolattal, hogy ismét búcsúzással foglalkozó könyvet olvassak. Érzékenyen érint a téma, családunkban két tragédiát is okozott ez a betegség, megtörtént, hogy verejtékben úszva ébredtem hasonló esetet feldolgozó könyv olvasása után. Megnyugtathatok azonban mindenkit, hogy most semmi ilyesmi nem történt, sőt, nagyon sokat kaptam ettől a történettől! Vétek lett volna kihagyni! Igaz, könnyek közt fejeztem be, most mégis mosollyal és nagy szeretettel gondolok vissza rá. Ha a végén nincs is látványos csoda, az egész történetet apró csodák láncolatából áll. Erősebb lettem tőle, hálás vagyok, hogy olvashattam!

Röviden a történetről:

Lilla hat éve küzd csontrákkal, de a gyötrelmes kezelések eredménytelenek, hiába veti minden hitét a gyógyulásba. Miközben a vele egykorúak középiskolába járnak, ő gyakorlatilag kórházban él. Erről az időszakról rövid visszaemlékezésekből értesülünk, és ez nagyon jó így, mert egybefüggően nyomasztó lett volna. A regény ott indul, amikor Lilla nagykorú lesz, és szembesülnie kell a ténnyel, hogy már csak hetei vannak hátra. Szeretné ezt az időszakot szabadon megélni, távol a fojtogató kórházi környezettől, teljesítve bakancslistáját. Alapos mérlegelés után úgy dönt, hogy él a Fortepex nevű gyógyszer biztosította lehetőséggel, ami átmenetileg felerősíti a szervezetét, és hazatér. (A könyv elején világossá van téve, hogy a szer a valóságban nem létezik, csupán kitaláció.)

Lilla terveit a nővére támogatja, apukája viszont nem hajlandó megbékélni a döntésével. Így a lány  alapból is nehéz helyzetét még tovább súlyosbítja a családi konfliktus, ő pedig elhatározza, hogy rendbe hozza a dolgokat, mielőtt távozik a világból.

Véleményem a regényről:

Teljesen lenyűgözött, Lilla csodálatos karakter! Régen találkoztam ekkora szeretettel és önzetlenséggel egy könyv lapjain, mint ami belőle áradt! Minden oka meglett volna rá, hogy magába forduljon, vagy sajnáltassa magát, ehelyett a saját bajait félretéve másoknak igyekezett segíteni. Maradék erejével végig azon munkálkodott, hogy helyre tegye a szerettei életét. Nem volt könnyű dolga. Sose gondoltam bele, hogy egy évekig tartó betegség milyen következményekkel járhat a hozzátartozók életére. A nővére és az apukája is megsebzett volt, mély szakadék húzódott közöttük. Ott volt még Betti, a régen látott barátnő, akit szintén át kellett segíteni egy nehéz időszakon, és Noelt még nem is említettem. Lilla mégsem esett kétségbe. Kirobbanó örömmel élt meg minden apró csodát, amire csak lehetősége adódott, és ezt az örömet sugározta tovább. Olyan volt, mint egy prizma, az életszeretetének nem lehetett ellenállni.

„És akkor, abban a pillanatban egy ragyogó világosságon akadt meg a szemem: egy üstökös húzott el a pont a fejem felett. Az sem jutott eszembe, hogy kívánjak egyet, teljesen letaglózott a szemkápráztató látvány.

Nem foglalkoztam a bőrömet mardosó hideggel, sem az egyre gyengülő testem elkeseredett jelzéseivel. Csak az ég számított, és az, ahogy az üstökös csóvája bevilágítja a sötét éjszakát, amit eddig csak a csillagok távoli fénypontjai törtek meg.

Akaratlanul is elmosolyodtam, hiszen pont az ilyen csodák miatt akartam kikerülni a kórházból.”

Nem erőszakoskodott, jó stratégaként hagyta, hogy az idő is tegye a dolgát, a megfelelő pillanatban pedig a mosolyával, kedves humorával, bátorító szavaival érte el a célját. Jó volt osztozni a boldogságában, amikor kipipálta a bakancslistája pontjait! Minden elismerésem, mert igazán a hőse volt a saját történetének, és nem szorította a háttérbe a szomszédban felbukkanó jóképű srác. Amúgy Noel simán megállja a helyét a könyves álompasik között.

„– A jelenlétemben egy hölgy sem cipekedhet. És ez nem szexizmus, hanem elemi udvariasság.”

Lilla és Noel kapcsolatának zseniális a dramaturgiája! Nagyon féltem tőle, hogy az utolsó pillanatban érkező románc a végén a padlóra küld majd. A legrosszabbra számítottam, nem is gondoltam volna, hogy ezt a lehetetlen helyzetet ilyen szépen meg lehet oldani. Szerintem ebben rejlik még a titka, hogy ennyire tetszett nekem ez a regény. Nem kellett hozzá százas zsepi. Tény, hogy nem lehet megúszni könnyek nélkül, de sokkal több boldog pillanattal ajándékozza meg az embert, mint szomorúval, és a jó dolgok mélyebb nyomot hagytak bennem. Egy felemelő szerelemnek lehettem tanúja, úgy volt tökéletes, ahogy a szerző megálmodta.

Van még egy fontos dolog, amit szeretnék kiemelni Lillával kapcsolatban. Nemcsak az önzetlensége, hanem a bátorsága is példamutató. Néha valósággal elszégyelltem magam a lelkiereje láttán. Sokkal kisebb dolgokért is képes vagyok nyavalyogni, ő pedig 12 éves korától bátran küzdött a betegségével, hősiesen viselte a fájdalmas vizsgálatokat, műtéteket és kezeléseket. Az egyik leírás igazán megrázó volt. Tisztában vagyok vele, hogy a pénzügyi alapokon működő egészségügy az egész világon kegyetlen, nem csak nálunk, de azért dühítő és elkeserítő, hogy azok a felelős személyek, akik tehetnének valamit annak érdekében, hogy emberségesebb legyen a rendszer, másra szórják a pénzt.

„– Nem kötelező mindig erősnek lenned. Te is kiborulhatsz, te is lehetsz gyenge. Senki nem fog kevesebbet gondolni rólad.”

Kifejezetten örültem, hogy a könyv megmutatta Lilla gyengébb pillanatait is, ettől vált emberivé, hitelessé az egész. Látszott, hogy a szerző utánajárt a dolgoknak, valós esetekre alapozva építette fel a történetét, emberi sorsok sűrűsödtek össze Lilla karakterében.

„– Az élet túl rövid ahhoz, hogy küzdjünk a szerelem ellen – (…) – Szerintem ti se tegyétek!”

A regényben finoman felbukkan egy LMBT-szál. Valószínűleg furcsa, hogy keresztényként teljesen nyitottan állok a dologhoz, de az őszinte szerelmet mindig is szépnek találtam. A gyűlölködés és az ítélkezés pedig távol állnak tőlem. Én is megtapasztaltam a kirekesztettséget és a megaláztatást, éppen a hitem miatt. Még kisgyermekként gyakran szégyenített meg a tanítóm az osztály előtt, mivel hittanra jártam. Talán ebből is adódik, hogy empatikusabb lettem. Ugyanakkor megértem azt is, ha valaki idegenkedik a homoszexualitás gondolatától. Tapasztalatom szerint egy értelmes beszélgetés keretében innen perceken belül el lehet jutni odáig, hogy mindig az egész embert kell nézni, senkit sem lehet megítéli egyetlen tulajdonsága, tette, vagy szexuális beállítottsága alapján. Szóval a szívemből szóltak a regényben leírtak, de azért a homofóbiával kapcsolatban úgy gondolom, nagyon nem mindegy, hogy valaki csak idegenkedik az egyneműek kapcsolatától, vagy rosszindulatot, esetleg tettlegességet vált ki belőle. Az utóbbi csoportba tartozókra tényleg mondhatjuk, hogy az emberiség alját képviselik. Azzal is egyetértek, hogy nincs szükségünk az életünkben olyan emberekre, akik alapvetően nem tudnak elfogadni bennünket. Szerencsére a történetben pozitív példát láthatunk a coming out-ra, szerintem megható fordulat volt.  

Nagyra értékelem még, hogy a regény nincs tele káromkodással! Becsúszott néhány, de látszott, hogy az író megfontoltan használta az ilyen szófordulatokat, tényleg komoly helyzetekre tartogatta őket. Lelombozó tud lenni, amikor a sok trágárság elveszi az ember kedvét az olvasástól. Őszintén örülök, hogy itt nem volt részem benne!

Végül néhány szó a könyv borítójáról. Csudaszép, akárcsak Lilla lelke! Színes, élettel teli, rendkívüli módon illik a történethez, abszolút a kedvencem az idei KMK-s kiadásokból!

Engem erősebbé tett ez a regény, értékes ajándékként tekintek rá. A bakancslista utolsó pontjának a kipipálása örökre a szívembe égett! – Spoiler! Ennél megindítóbb lezárást el sem tudtam volna képzelni! Az, hogy Lilla nemcsak békében, hanem azzal a reménnyel hunyta le a szemét, hogy hamarosan találkozhat az anyukájával, szívszorítóan gyönyörű! Még most is elérzékenyülök tőle. A búcsúnak mindig ilyen szépnek és természetesnek kellene lennie. Sokszor szükséges, mégsem jó, hogy az emberek többsége kórházban kezdi és végzi az életét, ezért tűnik a születés és a halál olyan rémisztőnek, holott természetes részei az emberi életnek. – Spoiler vége!  

Elsősorban azoknak ajánlom a könyvet, akik egy gyönyörű, megindító történetre vágynak, amelyből tanulhatnak, és azoknak is, akik a hóban csak a latyakot látják. Hátha megváltozik a véleményük.

Még néhány kedvenc idézetem a műből:

 „– Az élet egyes pillanatai olyanok, akár a csodák. Meg kell örökíteni őket, hogy ne csak az élhesse át, aki ott van, hanem az egész világ. Ha úgy érzem, hogy csodára lelek, muszáj cselekednem. Azt túlélem, ha nemet mondasz, és nem oszthatom meg mással a varázslatot, de meg sem adni az esélyt a fotó elkészülésére? Az kín.”

„Ahogy kinyomtattam a képet, és felraktam a falra a többi mellé a polcon lógó madzagra, csak azon járt az agyam, hogy mennyire becsapós lehet az Instagram, ahogy az is, ha anélkül irigykedünk másokra, hogy ismernénk az életüket, a vágyaikat és a titkaikat.”

„– Képtelenség mindenkinek megfelelni. Nem tudsz olyan döntést hozni, vagy olyan munkát alkotni, amivel mindenki elégedett lenne. Ez van, fogadd el!”

„Imádom az érzést, ahogy a hó elolvad rajtam, aztán huss, egy pillanat alatt tovatűnik a hideg, amit magával hozott.”

 A kötet kedvezménnyel rendelhető a Könyvmolyképző Kiadó webáruházában.

E-könyvként is kapható.

Lovranits Júlia Villő: A tündérkapu titka

Lovranits Júlia Villő: A tündérkapu titka

Fülszöveg:

Meseidő!

 Mikor a nyolcéves Boróka aznap lefeküdt az ágyába, egyáltalán nem számított rá, hogy az éjszaka közepén egy apró, szárnyas lény fogja ébreszteni. A kis tündér különleges küldetést tartogat a számára, ugyanis Boróka az egyetlen, aki segíthet az elátkozott tündérhercegnőnek visszajutnia az otthonába.

A kislány és új barátai, az apró tündér, a néma sárkány, és a mesékben élő kisfiú mindent elkövetnek, hogy megmentsék a hercegnőt, és megoldják a tündérkapu rejtélyét.

Van-e visszaút Tündérországba, ha egy tündér egyszer elveszik onnan? Tud rajta segíteni egy csendes, örökké álmodozó kislány?
Boróka megpróbálja, és közben az emberi és a tündérvilág közvetítőjévé válik. A tündérek nem mind jóindulatúak, de a szeretet nemcsak a gonoszt segít legyőzni, hanem a saját félelmeinket is.

„Boróka a maga részéről egyáltalán nem gondolta úgy, hogy egy sárkány jelentéktelen apróság volna, amiről csak úgy meg lehet feledkezni. Vajon mióta ül egy osztályban vele?„

  Igazi, jó, ágyba bújós mesék.

Olvassátok! Legyen tündéri álmuk a gyerekeknek!

Oldalszám: 72

Kötéstípus: kemény táblás

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.

ISBN: 9789634572589

Országos megjelenés: 2017.12.08

Termékkód: 7905

 Véleményem:

 Tündéri volt ez a mese! Már kézbe venni is gyönyörűség, olyan igényes a kötése és csodálatosak az illusztrációi. Ez utóbbi Szimonidesz Hajnalkának köszönhető. 

 Mindig szerettem a tündérmeséket, hiábavaló lenne tagadni, hogy gyermeklelkű felnőtt vagyok. Ráadásul zöld szemű, és ha hihetünk a mesének, ez sok mindent megmagyaráz, hiszen az "tündérlátó szem". Szemszín ide vagy oda, az biztos, hogy élveztem ezt a bájos és kalandos kis történetet, ahol gyerekek segítenek az emberek közt ragadt tündérhercegnőnek, hogy visszajuthasson az otthonába.

 Mint minden jó mese, megmozgatja a fantáziát, és ami a legfontosabb, segít abban, hogy meglássuk a szépet az egészen hétköznapi, apró dolgokban is. Legyen az akár egy egyszerű kavics, amelyet a gyerekek előszeretettel gyűjtögetnek. Emlékszem, kisfiam zsebe mindig tele volt ilyen kincsekkel. Számukra még természetes meglátni a csodát a körülöttük lévő világban. Azt hiszem, aki később sem veszíti el ezt a képességét, az gazdag ember.   

 Nagyon tetszett benne, hogy empátiára nevel. Boróka mindig részvéttel fordult a szenvedők felé, ugyanakkor dicséretes módon óvatos volt az idegenekkel. Mindra királynő, Gombóc és Gilice alakja szintén arra hívják fel a figyelmet, hogy fontos küzdenünk a szeretteinkért, akkor is, ha hibáztak, és könnyebb lenne elfordulni tőlük. A másik, ami megfogott benne, hogy a természet szeretetére tanít. Az otthon és az iskola mellett fontos helyszínül szolgáltak a fák, a bokrok, az égbolt. Aranyos volt a dióetetős szál. Ezután gondom lesz rá, hogy a téli madáreleségben mindig legyen dió is. Biztosra veszem, hogy olvasása után a gyerekek nemcsak az éhes kismadarakra fognak más szemmel tekinteni, hanem az osztálytársaikra, vagy éppen a tanító nénijükre, és talán itt ragadt tündéreket fedeznek fel bennük, új barátokra lelhetnek. Nagyon pozitívnak tartom, hogy Borókának nem egyedül kellett megoldást keresnie, társaival együtt igazi csapatmunkát folytattak.

Szeretettel ajánlom kicsiknek és nagyoknak egyaránt! Felolvasásra 5 éves kortól, önálló olvasásra 7 éves kortól ajánlott.   

 Érdekesség: 

 A Vörös Pöttyös Könyvek Facebook csoport tematikus hetének keretein belül az írónő elárulta, hogy a címben szereplő tündérkapu létezik a valóságban is: az Árpád-hídi autóbusz-pályaudvar háta mögött található. Ha arra jártok és kedvetek van hozzá, sétáljatok át rajta! 

Fotó: Lovranits Júlia Villő

 Kedvenc idézeteim:

„– Most biztos érdekel, miért éppen te, ugye? – kérdezte Gombóc, és Boróka hevesen bólogatott. – Mert zöld a szemed! Olyan igazi zöld, hozzá pedig fekete hajad van. Az ilyen zöld tündérlátó szem!”

„Pedig könnyű elfordulni és sorsára hagyni azt, aki hibázik (…).”

„Az elveszett tündérek sose felejtik el egészen a hazájukat, sőt, igyekeznek minél több mindent megtartani az emlékezetükben. Sokan közülük írók, költők, vagy mesemondók lesznek az emberek között.”

„– Találkozunk még! Csak nézzetek fel a holdra éjszaka, ott táncolnak a sárkányok. Ha hívtok, meghallom, és elviszlek titeket Mintíliába, meglátogatni a barátaitokat!”