Mary E. Pearson: A Fennmaradottak krónikái
Elöljáróban
Ez a sorozat a legjobbkor került a kezembe! Az első rész
közel egy évig rostokolt a polcomon, mire az írónő magyarországi látogatásának
a hírére végül fellapoztam. Sejtelmem se volt róla, hogy milyen kincset
rejt, de most már nagy becsben tartom. Ezzel a sorozattal Mary E. Pearson
felkerült a legkedvesebb fantasy szerzőim sorába, Cassandra Clare, Maggie
Stiefvater és On Sai mellé.
Persze mindez nem egy pillanat műve volt. Azt viszonylag
hamar, már az első oldalak után sejtettem, hogy szeretni
fogom ez a történetet, a 66. oldaltól pedig biztosan tudtam. A második kötetnél egyenesen kezdtem
azt érezni, hogy teljesen betölti a lelkemet. Olyannyira átjárta a gondolataimat, hogy még
az álmaiba is beszivárgott. Ez önmagában nem rendkívüli, elő szokott fordulni
velem, de most történt először, hogy kétszer is álmodtam ugyanarról a
sorozatról.
Mi fogott meg benne?
Rengeteg oka van. Először is, történelmi háttérvilágra épülő YA fantasy, ami már eleve jó eséllyel indul nálam. Másodszor, többször előfordult, hogy a saját
gondolataimat és érzéseimet láttam tükröződni a könyv lapjain. Egy új és varázslatos
világba csöppentem, ami különös módon valahogy ismerős volt a számomra, otthon
éreztem magam benne. Mary E. Pearson olyan világot teremtett, ahol szívesen
időztem. Harmadszor, kivétel nélkül szerettem a főszereplőket. Látszólag ez nem
nagy dolog, mégis olyan ritkán esik meg, hogy egy könyv vagy sorozat olvasása a
teljesség érzését adja! Rendszerint hiányzik valami, vagy becsúszik egy hiba, ami elrontja az összhatást.
Itt viszont minden a helyén volt. Fordulatos a cselekmény, négy köteten
keresztül folyamatosan fenntartotta az érdeklődésem. Volt benne ármány, küzdelem, epikus csatajelenetek, mély rokoni és baráti kapcsolatok, valamint egy csodálatos szerelem, ráadásul az
egészet leheletfinoman áthatotta a misztika és megfűszerezte a középkori hangulat. Élvezettel
olvastam minden sorát!
A történetről röviden
Évszázadokkal a nagy világégés után vagyunk, amikor az Ősök
dicső korát eltörölte egy csillaghullás.
„Egyszer
volt, hol nem volt,
régestelen-régen,
hét csillagot vetettek le az égből.
Az egyik felfordította a hegyeket,
a másik felforralta a tengereket,
a harmadik port kavart a levegőben,
négy másik az emberek szívét vette célba.
A fény vágott, mint ezer éles késpenge,
és a nyomában földet rengetett a mennydörgés.
Mint egy éhes szörny, olyan volt.
Csak egy kis hercegnő talált kegyelmet,
egy kis hercegnő, épp olyan, mint te…
Gaudrel
utolsó emlékiratai"
Az Ősök koráról és a pusztulás utáni szűkös időkről, a túlélésért folytatott mindennapos harcról három nagyszerű asszony, Gaudrel, Venda és Morrighan emlékiratai és dalai mesélnek. Nagyon
szeretem ezeket az ősi szövegeket, amelyek átszövik az egész sorozatot. Annyira
egyszerűek, de erőteljesek és szépek, gyönyörűen formálják a történetet. Fontos,
mély értelmű mozaik darabkák, amelyekből
a végén összeáll a Fennmaradottak krónikája, és hatással lesz a jelenkori eseményekre.
A sorozat több nézőpontból íródott, ami egy újabb plusz
pont. Nagyon szeretem, amikor nem egysíkú a mesélés, hanem belelátok a főbb
szereplők gondolataiba. A vezérfonalat Lia, Morrighan Királyságának Első Leánya
viszi, aki elszökik a feje fölött elrendezett házasság elől. Már ezzel kivívta
az elismerésem, hiszen volt bátorsága két királyságnak is fityiszt mutatni. Lia
arra vágyik, amire mindannyian, szabad és boldog akar lenni, hisz benne, hogy
jogában áll dönteni a saját sorsa felől. Gyorsan belopta magát a szívembe, és
később sem okozott csalódást. Az külön tetszett benne, hogy nem egy kivagyi
hősnő, aki egyfolytában versenyezni akar a férfiakkal. Neki más erősségei
vannak, és idővel szépen megtanulja használni őket. Ugyanakkor helyesen méri
fel, hogy harctudásra is szüksége van. Apró, de nagyon beszédes jelenet, amikor kiáll Rafe-fel vívni. Nem bizonyítási vágy hajtja, hanem tanulni szeretne tőle. Mindvégig tetszett a hozzáállása, gondolkodásmódja.
A már kiskorában is talpraesett volt, az esküvőről megszökve
a bátyjaitól ellesett trükkökkel cselezi ki üldözőit, és a barátnőjével egy kis
halászfaluban találnak menedékre, ahol a fogadóban kezdenek el dolgozni. Itt
csatlakozik be a másik két főszereplő, Kaden és Rafe szála, ugyanis egy nap két álruhás idegen
tér be a kocsmába. Mindketten Liát keresik, de eléggé eltérő okokból. Az
egyiküket kíváncsiság és sértett büszkeség, a másikat gyilkos szándék vezérli.
Innentől indul a megtévesztés és az árulás hatalmas játszmája, ahol senki nem
tudja, kicsoda a másik, és az egésznek akkora a csattanója, amilyennel még
életemben nem találkoztam! A 252. oldalon leesett az állam, visszalapoztam,
hogy nem elírásról van-e szó, de kiderült, hogy egy zseniális írói húzás
áldozata lettem. Legyetek résen, mert az írónő bűvészkedik a szavakkal, könnyedén lépre csalja az olvasóit!
„– Csak eszembe jutott az a két fickó
tegnap estéről. Határozottan elkeseredtek, amikor Berdi a konyhába száműzött
téged. Lett egy pár érdekes hódolód.
– Kaden és Rafe?
– Hé, még a nevüket is tudod? – Toppantott, és meghúzta a hajamat, amitől
grimaszolnom kelett.
– Egyszerű udvariasság. Amikor kiszolgáltam őket, megkérdeztem.
Pauline oldalra hajolt, hogy lássam az arcát a tükörben, aztán látványosan
forgatta a szemét.
– Nem vettem még észre, hogy a vén, kopasz hentesek nevét is megkérdezted volna
– jegyezte meg.”
Két jóképű fiú és egy életrevaló lány, gyanús felállás, a szerelmi háromszög
alapkövei. Megnyugtathatok azonban mindenkit, hogy itt nem lesz klasszikus
szerelmi háromszög, azt én sem szeretem. Sőt, kifejezetten viszolygok tőle, és ha előre
tudom, el is kerülöm. Ez a történet viszont úgy zseniális, ahogy van! Az írónő csodálatosan mesél, és mesterien játszik az érzelmek húrjain. Akadnak kényes helyzetek, de nincs idegesítő csapongás és döntésképtelenség. Lia érzései letisztulnak az első rész végére, és egy szívdobogtató szerelem
kibontakozásának lehetünk tanúi. Idővel mindkét fiú fontos szereplőjévé válik az életének, de
teljesen tisztában van azzal, melyik iránt hogyan érez, és az volt a legjobb,
hogy osztozni tudtam az érzéseiben. Lia gondolataival és cselekedeteivel egészen a
harmadik rész első feléig könnyű volt azonosulni, de még ott is megértettem
és elfogadtam a döntésének az okait.
Visszatérve a két fiatalemberre, egészen elképesztő módon mindkettőjük
karakterét a szívembe zártam. A Pokoli szerkezetek óta nem tapasztaltam
ilyet, és annak bizony már nyolc éve! Ez viszont még annál is érdekesebb helyzet, mert Will és Jem a legjobb barátok voltak, míg Kaden és Rafe ellenségek. Meglepett, nem szoktam ellenfeleket egyaránt szeretni, mindig határozottan egyik vagy másik oldalra állok, de most megtörtént, amit megint csak az írónő zsenialitásának a
számlájára írok. Nagyon szeretnék bővebben írni róluk, de nem tehetem, mert
óhatatlanul spoilerben végződne. Ha valaki még csak most ismerkedik a történettel, vétek lenne lelőni, melyikük kicsoda. Az árulkodó különbségekről nem beszélhetek, azt viszont elmondhatom, hogy mindketten kiváló
katonák, bátrak, hűségesek és odaadóak.
A történet annyira karakterközpontú, hogy még a
mellékszereplők is mély nyomot hagytak bennem. Minden szereplő nyomós okkal
került bele, mindegyik hozzátett valami fontosat az összképhez. Pauline,
Gwyneth, Berdi, Walther és Greta, Eben, Natiya, Dihara, Aszter, Jeb, Tavish, Orrin, Sven, Griz és Calantha kicsit hasonlatosak a meurasi törzs ruháinak anyagához, amit foltokból
varrnak össze nagy szeretettel, és a végén egy nagyon értékes viselet jön létre belőle. Az
biztos, hogy sokáig emlékezni fogok a nevükre, ahogy Morrighan, Venda és
Dalbreck királyságainak neveire is.
|
Forrás: Pinterest |
Az első kötetben főleg Lia hazájában, Morrighan földjén
járunk, a másodikban viszont az ellenséges Venda területére helyeződik a
hangsúly, ahol a kegyetlen komizár az úr. Érdekes volt Liával felfedezni ezt a
barbárnak tartott országot, megismerni az ott élő embereket és szokásaikat. Fokozatosan
jövünk rá, hogy nem minden olyan sötét, mint ahogy az elsőre látszik. A komizártól viszont a hideg rázott, kicsit pszichopata, agyafúrt és félelmetes. Karizmatikus személyiség, aki szenvedélyesen hisz a saját igazában, és
könnyűszerrel irányít másokat. Benne kristályosodik ki a gonosz, akinek a karja
messzire elér és rettenetes pusztításra képes. Hogy milyen messzire terjed a hatalma, az csak a harmadik kötetben válik
nyilvánvalóvá. Lia számára nagy kihívás, hogy felvegye vele a harcot, de sokan támogatják a küzdelemben.
„– Jei
zinterr… jei trévitoria.
Légy bátor. Légy
győzedelmes.”
Lia folyamatosan figyel, tanul és fejlődik a történet során. Mint már
írtam, kislánykorában is talpraesett volt, tele tudásszomjjal és kópésággal, de
később az etikett és a hagyományok gúzsba kötötték. Most viszony lehetősége
nyílik megismerni önmagát, kis segítséggel felfedezi szunnyadó képességét, és
megtanulja használni a benne rejlő ősi tudást, amely az Első Leányok öröksége. Végigkövetjük
az úton, ahogy ráébred a küldetésére, és felkészül a feladatára. Hál'Istennek nem szerencsétlenkedik, teszi, amit tennie kell, nem engedi, hogy a kétség vagy a fájdalom megbénítsa. Büszkeséggel
töltött el, ahogy az ősanyák, Gaudrel, Venda és Morrighan nyomaiba lépett!
„Erős
vagy,
erősebb a fájdalmadnál,
erősebb a gyászodnál.
Erősebb."
A harmadik kötetben Morrighan és Venda országai mellett
fontos szerepet kap Dalberck királysága
is. Nagyon vártam, hogy végre oda is eljusson a történet, de a befejező résztől tartottam egy kicsit, mert a fülszöveg beharangozza,
hogy negatív fordulat lóg a levegőben, a közelgő háború mindenkitől áldozatokat
kíván. Az áldozathozatal jelentősége már a második kötetben kezd kiemelkedni, viszont a harmadikban válik igazán központi elemmé, többször is beleremegett
a szívem.
„Egy életet
sokféleképpen fel lehet áldozni, és nem is kell mindig meghalni hozzá."
Viszont az előző két kötet alapján bíztam az írónőben, és jók
voltak a megérzéseim, nem hagyott cserben! Tény, hogy érzelmi hullámvasútra
vitt. A végjáték fájdalmasabb az előző részeknél, noha azokban is akadt bőven
szomorúság, a legnagyobb veszteség pillanatait ez a kötet tartalmazza. Ahogy a
legboldogabbakat is. Egyik pillanatban a mennyekbe repített, majd feneketlen
mélységbe rántott, végül újból felemelt. És ez a lényeg, mert bármilyen
nyúlfarknyi az epilógus, olyan befejezést kaptam, amilyenre a szívem vágyott.
Hálatelten gondolok vissza rá! Az írónő háromkötetnyi csodálatos utazásra vitt,
számtalan kalandon vezetett keresztül, miközben folyamatosan emlékeztetett rá, hogy figyeljek a lélek
szavára. Ahogy már az elején is írtam, minden a helyén volt, a lezárást egyszerűen
tökéletesnek éreztem, és ilyen tényleg nagyon ritkán adódik.
Ráadásul ezzel nincs vége, ugyanis a
Tolvajok táncában viszontláthatjuk a régi kedves szereplőket!
Először azt hittem, ez egy teljesen különálló történet, amely
ugyanabban a világban játszódik, de ennél sokkal többről van szó. Tényleg egy
új család, a Ballengerek kapnak főszerepet, de sztori teljes mértékben a
trilógiára épül, és már az elején felbukkannak benne a régi kedvencek. Annyira
boldoggá tettek a róluk szóló részek – főleg a vége felé –, hogy azt nehéz szavakba önteni! A trilógia nyúlfarknyi epilógusa itt kiegészül, teljessé válik, fokozza az olvasó örömét. Micsoda időzítés! A negyedik kötet tulajdonképpen önmagában is olvasható, de ezt semmiképpen nem ajánlom. Egyrészt
lespoilerezi a trilógia végét, másrészt ezek a számomra oly' különleges jelenetek hétköznapivá válnának, sokat veszítenének a
jelentőségükből. Óriási kár lenne érte!
Időrendben olvasva viszont csupa kellemes meglepetés éri az olvasót, mert amellett,
hogy a régi kedvencek felbukkanása miatt csaknem úsztam a boldogságban, még
az újakat is megszerettem. Ezt tulajdonképpen nem is reméltem, mert a lelkem mélyén úgy éreztem, hogy
Mary E. Pearson már az eddigiekkel is túlszárnyalta az elvárásaimat, sokkal többet nyújtott az
átlagnál, de most is hozta a tőle megszokott színvonalat, és
egyszer csak azon kaptam magam, hogy Fényesvízi Kazi és Jase Ballenger
története éppen úgy magába szippant, mint a trilógia. A sokat szenvedett
tolvajlány és a földjéért, valamint a családjáért harcoló nemzetségfő találkozása és kényszerű
összezártsága szintén számtalan meglepő fordulatot és őszinte, mély érzelmeket tartogatott. Ugyanaz a mágiával átitatott varázslatos világ, lenyűgöző történetmesélés és csodálatos romantika jellemző a Fennmaradottak krónikájának új fejezetére is!
Apropó, romantika! Valószínűleg nyilvánvaló, hogy meglehetősen romantikus lelkű olvasó vagyok, ezért örömmel töltött el, hogy kötetről kötetre több romantikus részlettel találkoztam. Így sincs eltúlozva, de pont a megfelelő helyeken fordul elő, és mindig szívdobogtató. Kevesen képesek rá, hogy a YA szabta, szűk keretek közt igazán szép szerelmes jeleneteket írjanak, sokan meg se próbálják. Az a halálom, amikor a szerző fél mondattal utal rá, hogy minden megtörténik a szereplők között, a többit pedig a képzeletünkre bízza. Ez szerintem kontármunka: „Nesze semmi, fogd meg jól!” Nem muszáj szerelmi szálat szőni egy történetbe, de ha már megteszi valaki, akkor vegye a fáradságot, hogy rendesen kidolgozza. Természetesen nem várom, hogy egy YA regény erotikába forduljon, de amikor a romantikát is kispórolják belőle, az határozottan bosszant. Ennél még egy tizenéves olvasó is többet érdemel! Mary E. Pearson azonban a kivételek közé tartozik, képes rá, hogy részletezés nélkül, csupán néhány gyönyörű mondattal szárnyakat adjon az ember képzeletének, és ezt nagyra értékelem. Dicséretet érdemel még Miks-Rédai Viktória igényes, élvezetes fordítása is.
Kiknek ajánlom a sorozatot?
Elsősorban azoknak, akik kedvelik a történelmi fantasyt és a
romantikus olvasmányokat. Ha tetszett az Üvegtrón vagy a Keserkék, jó eséllyel
ez is fog. Legfőképpen pedig azoknak, akiket a csillagos égre nézve elfog egy különös sajgás. Ők biztosan szeretni
fogják ezt a sokszor nyers, de őszinte fantasy világot, ahol a természetfölötti
természetes. Engem ahhoz hasonló, megfoghatatlan gyönyörűség járt át olvasás közben, mint amikor kelta zenéket hallgatok.
Csodálatos élmény volt személyesen találkozni az írónővel a GABO Kiadó által szervezett közönségtalálkozón, valamint az azt követő dedikáláson. Köszönöm!
|
2019.10.07. |
Néhány kedvenc idézet
„Megtalállak. A legtávolabbi zugban is megtalállak.”
„Minden út és mód a világ része. A varázslat sem más, mindössze még nem ismerjük a mikéntjét.”
„Talán nem is lehet egyféleképpen meghatározni. Talán szerelemből is van annyi, ahányféle kék az ég.”
„– A világ igazságai arra vágynak, hogy megismerd őket, de nem erőszakolják rád magukat, mint a hazugságok teszik. Megkörnyékeznek, a füledbe suttognak, megfestik a sötétet a szemhéjad mögött, a véredbe szűrődnek és felmelegítik, végigfutnak a gerinceden, és megcirógatják a nyakadat, hogy libabőrös leszel. – A kezébe vette a kezemet, öklöt formált belőle, és erősen a gyomorszájamra nyomta. – Néha pedig itt lüktet benned valami, benn a hasadban, mélyen, nehezen – jelentette ki, aztán eleresztett, és továbbindult. – Az a megismerésre vágyó igazság.”
„Hacsak meg nem ismételjük a múltat, a történeteket tovább kell adni atyáról fiúra, anyáról leányra, másként egyetlen generáció leforgása alatt végleg eltűnik a történelem és az igazság.”
„Választás mindig van. Csak néhány döntést nem egyszerű meghozni.”
„– De emlékezz, gyermek, mindannyiunknak megvan a maga története és végzete, néha látszólag rossz szerencséje is… de mind részei vagyunk a nagy történetnek is. Annak, amely áthatja a talajt, a levegőt, az időt… még a könnyeinket is. – Odanyúlt, és a hüvelykével megtörölte az arcomat. – A nagy történetek kivájják maguknak a medret.”
„Mi ez, Kazi?
Tudtam, mire gondol. Ez. Mi ez kettőnk között. Csak egy játék? Én is töprengtem már ezen – mert a csókjaink közé már beférkőztek a szünetek, a pillantásainkban több volt a kérdés, mint a láz.
Nem tudom, Jase.
Mit érzel?
Az ajkadat, a kezedet, a szívverésedet.
Nem, Kazi, idebent, idebent mit érzel?
Végighúzta az ujját a mellkasomon.
Feszítő sajgást éreztem. Hiányt, amit nem bírtam megnevezni.
Nem tudom.
Nem akartam tudni.
Hadd kóstoljalak meg, suttogtam. Ne akard, hogy gondolkozzak.”