Katherine Addison: A koboldcsászár

Katherine Addison: A koboldcsászár

Elöljáróban:

Ennek a könyvnek akkor szavaztam bizalmat, amikor Miks-Rédai Viktória egyik nyilatkozatában olvastam, hogy a fordításai közül ez számára a legkedvesebb. Nem csalódtam az ízlésében, nagyon különleges élményben volt részem. A történetet nem részletezem, a fülszöveg tökéletesen összefoglalja a lényeget.

Fülszöveg:

A császár legifjabb, félig kobold fia egész életét száműzetésben töltötte, távol az udvartól és az ottani, halálos intrikáktól. Amikor azonban apja és három fivére életüket vesztik egy gyanús balesetben, egyedüli örökösként kénytelen elfoglalni a helyét a trónon.

Maia nem ért a politikához, nincsenek sem barátai, sem szövetségesei, és bármelyik pillanatban vele is végezhet az, aki a családja elleni merényletet elkövette. Miközben láthatatlan ellenfelei a trónjára és az életére törnek, és talpnyalók próbálják saját érdekeik hálójába vonni, gyorsan meg kell tanulnia, hogyan álljon helyt császárként.

Oldalszám 448

Kötés Fűzött

Kiadási év 2016

ISBN 9789634062257

Fordította Miks-Rédai Viktória

„Jobb új hidakat építeni, mint az elmosottak után bánkódni.”

Véleményem:

Régen olvastam ennyire szeretetreméltó főhősről.  Nemegyszer elérzékenyültem Maia lelkének tisztaságától és jóságos cselekedeteitől. Nemeslelkűségével jobban elütött császári felmenőitől, mint palaszürke bőrével a hófehér tündéktől. 

 Ugyanakkor az is előfordult – főleg az elején, amikor óráról órára követtük az életét felborító eseményeket –, hogy túl töménynek találtam a regényt. Többször szünetet tartottam olvasás közben, mert megakasztott a rengeteg (összesen tizenegy oldalnyi) kacifántos személy- és földrajzi név, és az első fejezetekben nemcsak az ifjú császár fáradt bele az audienciák és válaszra váró levelek végeláthatatlan sorába, hanem én is.

Szerencse, hogy nem adtam fel, mert végül megilletődve fejeztem be a könyvet. Óriási élmény volt végigkövetni, ahogy a lenézett és tudatlanságban tartott félvér fiú megküzdött a császári udvar intrikáival és a hirtelen nyakába szakadt felelősséggel. Az elején olyan magányos és elveszett volt, sokszor a legszívesebben megölelgettem volna, szinte anyai érzéseket váltott ki belőlem. Minden erejével igyekezett jó uralkodóvá válni, mégsem hitt benne senki, a háta mögött és nyíltan is gúnyolták, támadták. Még most is visszhangzik bennem a durva sértés, amit nagybátyja oly sokszor vágott a fejéhez: „holdkóros gnóm”.

Ő viszont tartotta magát, feladatról feladatra – sokszor a végkimerülésig –, küzdött tovább. Emberséges császár akart lenni, és ezzel ingoványos talajra lépett, járatlan ösvényt kellett kitaposnia, de nem adta fel. Minden szóra, hangsúlyra, mozdulatra figyelnie kellett. Elég jó megérzéssel kerülgette a csapdákat, és próbálta kiépíteni a kapcsolatait, mégis gyakran adódott olyan szorult helyzet, amelyből a személyi testőreinek és a titkárának kellett kimentenie. Pedig igyekezett alaposan mérlegelni a döntései előtt, és mindig a szívére hallgatva, a legjobb tudása szerint cselekedett. Csakhogy a legjobb tudása az elején, az alulképzettségéből kifolyólag szánalmasan kevésnek bizonyult. Ezért nagyon tetszett, hogy nem szégyellt kérdezni és tanulni. Lassan sikerült felülkerekednie a saját félénkségén és tudatlanságán. A legjobban viszont az tetszett, hogy nem vakította el a hatalom, később is ugyanaz a szeretetre méltó fiú maradt. Esetlen kedvességével és őszinteségével, ha nem is mindenkit, de sokakat sikerült megnyernie. Jó volt látni, hogy idővel barátokra és számára is értékes célra talált az uralkodáson belül. Kovászként hatott és fontos változásokat indított el abban a kegyetlenül merev, rideg világban. Nagyon szép, reménnyel teli a történet befejezése.

Az egész regényre jellemző a kifinomultság, a választékos nyelvezet és a precízen kidolgozott etikett, mellette viszont súlyos kérdéseket is érint. Nem történnek látványos, világmegváltó események, lassú változásnak vagyunk a tanúi, ahol a központi szerepet a fiatal császár útkeresése kapja, de közben szóba kerülnek olyan jelentős kérdések, mint pl.: a gyász, családon belüli erőszak, női egyenjogúság, társadalmi egyenlőtlenségek, terrorizmus stb., ami folyamatosan elgondolkodtatja az olvasót. A könyv második fele már eseménydúsabb, és egész izgalmasnak mondható.

Összegzés:

A koboldcsászár emlékezetes olvasmányom marad, szeretettel gondolok vissza rá. Egyértelműen öt csillagra értékelem, még a kezdeti nehézségek ellenére is, mert Maia tiszta szíve minden mást jótékonyan elfed. Introvertált fantasy, azoknak ajánlom, akik szeretik a műfajt, de nem riadnak el tőle, hogy nagy csaták helyett egy félig kobold, félig tündér ifjút kísérjenek végig az uralkodóvá válás rögös útján.

(Olvasás közben Maia szerepében mindvégig Elijah Wood  arcát láttam magam előtt, kobold fülekkel és palaszürke bőrrel. Szerintem nagyon illene hozzá ez a szerep is.) 

Forrás: Pinterest

A könyv megrendelhető a GABO Kiadó oldalán.

 Néhány idézet, amely bepillantást enged Maia személyiségébe:

„– Mi a helyzet a többi áldozattal?
– Fényességes?
– A Choharo Bölcsességén utazók. Az ő sorsukról milyen intézkedések tétettek?
– A császár nohecharisai természetesen vele együtt kerülnek a sírba.
Maia látta, hogy Chavar ezúttal nem játssza meg a keményfejűt: igazán nem érti.
– És a pilóta? A többiek?
– Személyzet és szolgák, Fényességes – felelte megzavarodva Chavar. – Ma délután lesz a temetésük az ulimeirében.
– Részt veszünk.
Erre Setheris és Chavar is csak bámult rá.
– Éppen annyira meghaltak, mint az atyánk – jelentette ki Maia. – Részt veszünk a temetésükön.
– Fényességes. – Chavar újfent sietősen meghajolt, és kiment. Maia agyán átfutott, vajon felmerült-e benne, hogy az új császár elmebeteg.”

„Akkor letérdelt, felhajtotta a fátylát – látta, hogy Telimezh és Dazhis feszesen állva várják a legközelebbi oszlopnál, de nem törődött vele. Nem voltak szavai, nem hozott felajánlást, csak az érzést, ami mélyebb volt, mintsem megfogalmazhatta volna, hogy meg kell adnia a tiszteletet az anyjának, mielőtt az atyja megkapja a pompás, nyilvános végtisztességet. Azon gondolkodott, Chenelo vajon büszkeséget vagy bánatot érzett volna az ő hirtelen felemelkedését látva. Bánatot, döntötte el; Chenelo számára a magas rang nem hozott semmit, csak gyászt és fájdalmat.

– Itt vagyok – súgta végül. Ez volt az egyetlen, amit érdemesnek érzett kimondani. Az anyja tíz éve halott volt, és mindaz, amit szeretett volna elmondani neki, amit csak álmaiban vallott be az edonomee-i hideg évek alatt, most egy gyermek panaszos nyafogásának tűnt. Még ha hallaná is, gondolta, az is csak a gyászát növelné.

Összekulcsolta a kezét és meghajolt a sír felé; még fehér márványba foglalt magányában is meg akarta tisztelni.

Felegyenesedett, a helyére igazította a fátylát, és akkor ráébredt, hogy még egyvalamit el kell mondania. Megérintette a név bevésett betűit, és halkan, de tisztán megszólalt.

– Még mindig szeretlek.

Elfordult, és visszaindult az anyja sírjától a nohecharisai felé, akik a fényben vártak rá.”

„Még ha meg is mondhatta volna a pletykálkodóknak, hogy sosem akart császár lenni – de nem mondhatta, mert csapdába esett Edrehasivar maszkja mögött –, akkor sem hittek volna neki.  Az Untheileneise Udvarban soha senki nem hitte volna, hogy létezhet, aki nem akar császár lenni. Elképzelhetetlen volt.”