Cassandra
Clare: Holdfény
A
hercegben található „Tüzes éjfél”Jem nézőpontjából
 |
| deviantart, martange |
(Ez a
részlet A herceg kilencedik, Tüzes éjfél című fejezetében található. Jem
szemszögéből kísérhetjük végig a jelenetet, amelyben először csókolja meg
Tessát.)
Szobájába
érvén Jem első dolga volt, hogy az éjjeliszekrényén álló jin fen-es dobozhoz
siessen.
A drogot
általában vízben oldva vette be, de ehhez most nem volt türelme: hüvelyk- és
mutatóujja közül szívta be, amit felcsippentett. Égett cukor-íze volt és
elzsibbadt tőle a szája. Sötét kielégüléssel csapta le a doboz fedelét.
Következő
teendője a hegedű előkerítése volt.
Odakint
olyan sűrű volt a köd, mintha ólommal fedték volna be az ablakokat. A gyenge
fénnyel égő boszorkányfény fáklyák nélkül nem lett volna elég világosság ahhoz,
hogy lássa, mit csinál, ahogy feltépte a hegedű dobozát és elővette a
hangszert. Bridget dalának egy foszlánya járt a fejében: Setét, setét volt az éj, nem ragyogott csillagfény, a térdükig ért a
vér.
Setét,
setét éj bizony. Whitechaptel felett is koromfekete volt az ég. Jem Willre
gondolt, ahogy kótyagosan vigyorogva állt a járdán – egészen, amíg Jem be nem
húzott neki egyet. Soha nem ütötte meg a parabataiját azelőtt, bármilyen
idegesítő is volt. Nem számított, mennyi kárt okozott másoknak, nem számított
közönyös kegyetlensége, borotvaélű humora, Jem soha nem ütötte meg. Eddig.
A vonó már
be volt gyantázva, behajlítgatta ujjait és vett pár mély levegőt, mielőtt kezébe
vette volna. Érezte, ahogy a jin fen végigvágtat az erein, mint puskaport
lobbantva lángra a vérét. Újra Willre gondolt, ahogy az ópiumbarlangban aludt
egy ágyon. Sima, kipirult arcát a kezein nyugtatta, úgy aludt ott, mint egy
ártatlan gyermek. Jem emlékezett ugyan Willre fiatal korában, de olyanra nem,
hogy ártatlan is lett volna.
A húrokra
helyezte a vonót és játszani kezdett, először csak finoman. A kínjain könnyítő
kábítószer ködében vigaszt találó Willt játszotta, és közben irigyelte őt. A jin
fen nem gyógyír volt, nem olyan, mint bármi, amit az ópiumszívók vagy az
alkoholisták találtak a pipában vagy az üveg alján. Lázas energiát adott, ami
elmosta a nélküle beálló fáradtságot és kimerültséget. A fájdalmat azonban nem
volt képes enyhíteni.
Jem térdei
felmondták a szolgálatot, az ágya végében álló ládára roskadt, de még mindig
hegedült. Játékában ott volt Will, ahogy Cecily nevét suttogja, saját maga,
amint a gyűrűjének csillogását figyeli Tessa kezén a New Yorkból hazafelé tartó
vonaton; tudva, hogy az egész csak színjáték, de azt is tudva, hogy azt
kívánja, bár ne az lenne. Eljátszotta a zeneszobába belépő Tessa szemében ülő
bánatot, miután Will közölte vele, hogy soha nem lehet gyereke.
Megbocsáthatatlan vétek volt, Jem mégis megbocsátott neki. Mindig is hitte,
hogy aki szeret, az megbocsát, és meg volt győződve róla, hogy bármit is tesz
Will, annak hátterében a végtelen fájdalom áll. Jem nem ismerte a fájdalom
okát, csak azt tudta, hogy valóban létezett. Tudott róla, mint saját,
elkerülhetetlen haláláról, mint arról, hogy beleszeretett Tessa Graybe és sem
ő, sem senki más nem tehet semmit ez ellen.
Ezt zenélte
ki magából, eljátszotta mindannyiuk összetört szívét, a hegedű hangja
körülölelte, felemelte, és ő becsukta a szemét…
…nyílt az
ajtaja. Észlelte a zajt átszűrődni a zenén, de egy pillanatig nem hitt a
fülének, mert Tessa hangját hallotta, ahogy őt szólítja.
‒ Jem?
Biztosan
csak egy álom, melyet saját lázas elméje, a zene és a drog varázsolt elő.
Folytatta a hegedülést, eljátszotta azt a haragot, dühöt, melyet Will iránt
érzett, mert bármennyire is meg tudta bocsátani a másokkal szemben mutatott
kegyetlenségét, azt soha, ha Will saját magát sodorta veszélybe.
‒ Jem? ‒ Hallotta Tessa hangját újra, és már ott is volt a lány, kezei a kezén,
ahogy a vonót csavarta ki belőle. Döbbenten bámult rá, még a vonót is
elengedte.
‒ Jem, elég! A hegedűd – tönkre fogod tenni ezt
a csodálatos hangszert!
Ott állt
előtte, fehér hálóinge felett köntöst viselt. Jem emlékezett erre a hálóingre:
akkor is ez volt a lányon, mikor először látta, mikor először lépett be a
szobájába és ő egy őrült pillanatra azt gondolta, egy angyal látogatta meg.
Tessa arca most kipirult, zihálva lélegzett egyik kezében a hegedűt, másikban a
vonót tartva.
‒ Mit
számít? ‒ Követelte a választ. ‒ Mit számít bármi is? Haldoklom. Nem fogom
megérni a következő évtizedet, mit számít, ha a hegedűm előttem lesz az
enyészeté?
A lány csak
bámult rá, szája kissé tátva a meghökkenéstől. Jem felállt és elfordult tőle,
nem tudott többé ránézni, látni a szemében, hogy gyengesége miatt csalódott
benne.
‒ Tudod, hogy így van.
‒ Még semmi
sem dőlt el ‒ szólt remegő hangon. ‒ Nem elkerülhetetlen, valami gyógyír…
‒ Nincs
semmilyen gyógyír. Meg fogok halni, és ezt te is tudod, Tessa. Valószínűleg egy
éven belül. Haldoklom, a világon senkim sincs, és az egyetlen ember, akiben
jobban bíztam, mint bárkiben, azzal szórakozik, ami engem emészt fel.
‒ De Jem,
én nem hiszem, hogy Willnek ez lenne a szándéka. ‒ Letette a hegedűt és a vonót,
és Jem felé indult. ‒ Csak menekülni próbál – valami szörnyű és sötét dolog
elől fut, hisz tudod, hogy milyen. Emlékszel, milyen állapotban volt, miután…
Cecily után.
‒ Tudja,
hogy számomra mit jelent ‒ mondta Jem. A lány pont mögötte volt, halványan
érezte bőrének illatát: ibolyavizet és szappant. A késztetés, hogy megforduljon
és megérintse, elsöprő volt, mégsem mozdult. ‒ Azt nézni, hogy azzal játszik,
ami tönkretette az életemet...
‒ De nem is
gondolt rád…
‒ Nagyon jól tudom. ‒ Hogy mondhatná el?
Hogy magyarázhatná el? Hogy mondhatná meg Tessának, hogy egész életét Willnek
szentelte: az ő rehabilitációjának, természetes jóságának. Will volt az ő saját
lelkének törött tükre, aminek megjavítására éveket áldozott. Meg tudta
bocsátani, ha bárkit bántott, de az önpusztítást nem.
‒ Azt
mondogatom magamnak, hogy Will jobb, mint amilyennek saját magát beállítja, de
mi van, ha mégsem? Mindig azt gondoltam, hogy ha semmi másom nem lenne, még
mindig itt van Will, ha semmi mást nem értem el ebben az életben, ami számít, legalább
mellette álltam. Talán nem kellett volna.
‒ Jaj, Jem
‒ Tessa hangja olyan lágy volt, hogy Jem felé fordult. Sötét haja szabadon
hullt az arca köré, és a fiúnak az az abszurd késztetése támadt, hogy
belétemesse a kezeit, átkarolja, és közelebb húzza a lányt. Tessa felé nyúlt
puha kezével, és egy pillanatra feltartóztathatatlan áradatként támadt fel
benne a remény ‒ de csupán a homlokát érintette meg, akár egy gondos ápoló.
‒ Tüzel a
homlokod. Pihenned kellene…
Jem,
mielőtt még átgondolhatta volna, mit csinál, elrántotta a fejét.
‒ Mi a baj,
Jem, nem akarod, hogy hozzád érjek? ‒ Kérdezte Tessa elkerekedett szemmel.
‒ Így nem.
‒ A szavak már elhagyták az ajkát, mire megállíthatta volna őket. Az éjszaka,
Will, a zene, a jin fen felszabadítottak benne valamit: alig ismert magára,
erre az ismeretlenre, aki keresetlen szavakkal mondja ki az igazságot.
‒ Hogy így?
‒ Tessa arcára kiült az értetlenség. Torkának oldala szívverésének ritmusára
lüktetett, köntöse alól kikandikált kulcscsontjának lágy íve. Jem ökölbe
szorította a kezét, többé nem volt képes visszatartani a szavakat. Mindent vagy
semmit.
‒ Mintha
egy nővér volnál, én pedig csupán az egyik beteged ‒ mondta. ‒ Azt hiszed, nem
tudom, hogy mikor kézen fogsz, csak azért teszed, hogy ellenőrizd a pulzusom?
Azt hiszed, nem tudom, hogy a szemembe nézve csak azt vizsgálod, mennyi
kábítószert vettem be? Ha másvalaki lennék, egy hétköznapi ember, talán
remélnék, tán még számítanék is valamire, lehet, hogy… ‒ Lehet, hogy akarnálak, mondta volna, de nem tette. Nem szabadott
kimondani. Egy dolog volt szerelemről beszélni, de a vágyat szavakba önteni
veszélyes, mint hajók számára a sziklás, zátonyokkal teli partszakasz.
Reménytelen volt, tudta, hogy az, és mégis…
Tessa a
fejét rázta. ‒ Csak a láz beszél belőled.
Reménytelen. Tompa késként tépett belé az elkeseredés, s gondolkodás nélkül szólalt
meg:
‒ El sem
tudod hinni, hogy akarhatlak. Hogy van bennem elég élet, hogy elég egészséges
vagyok ahhoz, hogy…
‒ Nem ‒
Tessa elkapta a karját, ujjai mint billogvasak perzselték a bőrét. A vágy
kínját érezte végigszaladni a testén.
‒ James,
egyáltalán nem így értettem…
A lány
kezére tette a kezét, ahol az a karját fogta. Hallotta Tessa hirtelen
levegővételét: éles, meglepett, de nem ijedt. Nem húzódott el, nem vette el a
kezét. Hagyta, Jem hadd tartsa, majd fordítsa maga felé, hogy szemtől szemben
álljanak, elég közel ahhoz, hogy érezzék egymás leheletét.
‒ Tessa ‒
mondta Jem, mire a lány felnézett rá. A láz úgy lüktetett benne, mint az
ereiben a vér, már nem tudta, hogy a vágy vagy a drog hatása alatt van, vagy
épp az egyik erősíti a másikat. De nem is számított, mert a lányt akarta, oly
régóta akarta már. Tessa szemei hatalmasra nyíltak, szembogara kitágult, szája
kissé nyitva volt, levegőt vett, mintha mondani akart volna valamit, de mielőtt
egy szót szólhatott volna, Jem megcsókolta.
Fejében tűzijáték robbant, csukott szemei
előtt szinte elviselhetetlenül élénk színkavalkád táncolt. Tessa ajka forró és
puha volt az ajkán, és azon kapta magát, hogy a lány arcát cirógatja, az
arccsontja ívét, a torkán lüktető eret, tarkójának finom bőrét. Minden
önuralmára szüksége volt ahhoz, hogy gyengéden bánjon a lánnyal, különben a
szenvedély hevében összepréselte volna. Tessa a nyaka köré fonta a karjait és
belesóhajtott a szájába, mire Jem egy nyögést elfojtva mozdulatlanná dermedt –
máskülönben a padlón végezték volna.
Tessa kezei
gyengédek voltak, de világos volt, hogy bátorítóak is egyben. Ajkai a csók
közben is Jem nevét mormolták, teste puha és erős volt a karjaiban. Jem
végigsimította a hátát, kitapintva annak ívét a hálóing alatt. Azután már nem
volt megállás: olyan erősen szorította magához a lányt, hogy mindketten
elvesztették az egyensúlyukat, és az ágyra zuhantak.
Tessa a
párnák közé süllyedt, ő pedig fölé támaszkodott. A lány sötét haja ziláltan
hullott a párnákra. Arcának sápadt bőrét elöntötte a pír, mely továbbterjedt
egész a hálóinge nyakáig. Szédítő volt érezni az egymásnak préselt testek
forróságát. Minden eddigi elképzelését meghaladta az érzés: vadabb és édesebb
volt a legönfeledtebb zenénél is. Egyre keményebben csókolta meg újra és újra,
ízlelgetve az ajkaira tapadó ajkakat, a lány szájának zamatát, míg az élvezet
heve azzal nem fenyegetett, hogy fájdalommá válik.
Meg kellene
állnia, tudta, átlépték a becsület és a tisztesség határait. Néha elképzelte
ugyan, hogy milyen lenne megcsókolni Tessát, arcát óvatosan a kezei közt
tartva, de soha nem így, mint ahogy most fonódtak össze, oly szorosan, hogy
alig tudta megmondani, hol végződik ő maga és hol kezdődik a lány. Nem is
képzelte, hogy Tessa visszacsókolna, cirógatná, ujjaival végigszántana a haján.
Jem agyának józanul gondolkodó része próbálta megállítani makacs, lázadó
testét, ezért mikor kezei rátaláltak Tessa köntösének övére, habozni kezdett. A
lány egy mozdulattal oldotta meg a dilemmáját és az övét, s ahogy visszafeküdt,
a köntös lehullott róla és egy szál hálóingben nézett fel a fiúra.
Állát
felszegte, határozott, nyílt tekintettel nézett Jemre, kinyújtott karjait köré fonta,
magához húzta.
‒ Az enyém vagy, Jem ‒ suttogta.
Jem válaszolt neki, remélte, szavai elvesznek a lány szájában, mert amit
suttogott, igaz volt, mégis azt remélte, hogy Tessa nem érti meg. Kínaiul
beszélt, attól félt, ha angolul szólal meg, valami értelmetlen badarságot
mondana. Wo ai ni. Ni hen piao liang, Tessa. Zhe shi jie shang, wo shi zui
ai ni de.
Tessa
szemei elsötétültek, Jem tudta, eszébe jutott, amit a kocsiban mondott neki.
‒ Ez mit
jelent? ‒ kérdezte halkan.
Jem megállt
egy pillanatra.
‒ Azt
jelenti, hogy gyönyörű vagy. Eddig nem akartam elmondani, nem akartam, hogy azt
hidd, túl sokat engedek meg magamnak.
Tessa
felnyúlt és megérintette az arcát. Jem mindkettőjük szívének dobogását érezte a
mellkasán, érezte, a sajátja majd kiugrik a helyéről.
‒ Neked
bármit szabad ‒ suttogta Tessa.
Jem repeső
szívvel szorította magához. Ilyet még soha nem tett ezelőtt, de a lányt szemmel
láthatóan nem zavarta az ügyetlensége. Tessa kezei lágyan vándoroltak rajta,
tanulmányozva a testét. Csípőcsontját, vállgödrét cirógató ujjai
belegabalyodtak az ingébe, amit azzal a lendülettel le is húzott róla. Jem
ráhajolt a lányra, miközben kirázta arcából ezüstszín haját. Látta, Tessa
szemei tágra nyíltak és ettől görcsbe rándult a gyomra.
‒ Tudom ‒
mondta végignézve saját testén: pergamenszerű bőr, hegedűhúr-vékonyságú bordák.
‒ Nem vagyok… úgy értem, úgy nézek ki…
‒
Gyönyörűen ‒ jelentette ki Tessa teljes meggyőződéssel. ‒ Gyönyörű vagy, James
Carstairs.
 |
| deviantart, xiannustudio |
Jem
fellélegzett, aztán újra csókolóztak, Tessa kezei melegek és simák voltak a
bőrén. A lány tétován, kíváncsian simogatta, feltérképezve a testét, amely
mintha újjáéledt volna az érintésétől. Mintha többé nem ugyanaz a törékeny
csontokhoz tapasztott, gyorsan sorvadó húscafatok halmaza
lett volna. Csak most ébredt rá, eddig milyen őszintén hitte, hogy ez soha nem
fog megtörténni vele.
Jem
torkának finom bőrén érezte Tessa lágy, izgatott lélegzetét, ahogy kezeit egyre
feljebb vitte a testén. Úgy ért hozzá, ahogy a hegedűjéhez szokott, a becses és
szeretett dolgoknak kijáró érintéssel. Sanghajtól Londonig a kezében hozta a
hegedűjét, Tessát pedig a szívében hordozta már régebben, mint amire
emlékezett. Mikor történhetett? A hálóingen keresztül simogatta a lány
derekának a hangszerre hasonlító ívét, de a Guarneri nem adott ki örömteli
nyögéseket, mikor hozzáért, nem nyújtotta csókra a száját és nem voltak lenyűgöző
szemhéjai, melyek remegve csukódtak le, mikor a térdhajlata érzékeny bőréhez
ért.
Talán aznap
történt, mikor felszaladt a lépcsőn, hogy kezet csókoljon a lánynak, Mizpah. Az Úr vesse reánk vigyázó
szemeit, mikoron útjaink különválnak. Ekkor gondolta először, hogy máshogy
viszonyul hozzá, mint a többi csinos lányhoz, akit nem kaphat meg. Úgy állt
hozzá, mint valamihez, ami szent.
A hálóing
gyöngygombjai simák voltak az ujjai alatt. Tessa hátrahajolt, torka megfeszült,
ahogy a ruhája félrecsúszott, szabadon hagyva a vállát. Kapkodva lélegzett,
barna fürtjei kipirult arcára és homlokára tapadtak, hálóinge összegyűrődött
testeik között. Jem maga is reszketett, mikor lehajolt, hogy megcsókolja
csupasz bőrét. Azt a bőrt, amit Tessán és talán Sophie-n kívül senki sem látott
még. Tessa két keze között tartotta Jem fejét, ujjaival beletúrt a hajába a
tarkójánál.
Egyszer csak
csörömpölés hallatszott és a jin fen fojtó ködével telt meg a szoba.
Jem úgy
érezte, mintha tüzet nyelt volna, s oly erővel rántotta ki magát Tessa
karjaiból, hogy csaknem mindkettejüket lerántotta az ágyról. A lány is felült,
arckifejezése hirtelen szégyenlőssé vált, ahogy a hálóinget igazgatta vissza
magára. Jemben minden tűz kihunyt, bőre immár fagyos volt: a szégyen és a
félelem hidege járta át. Féltette Tessát, hisz soha nem is álmodta volna, hogy
az ilyen közel kerülne a méreghez, ami tönkretette az életét. Ennek ellenére a
dobozka eltörött, a padlót vastagon borította a fénylő por. Mégis, ahogy
lélegzetet vett, hogy elküldje a lányt, hogy elmondja neki, hogy csak tőle
távol lehet biztonságban, nem arra gondolt, hogy kárba ment a drága drog, vagy,
hogy mi lesz vele nélküle. Csak az járt a fejében: soha többé.
Annyi mindent vesztettem el a jin
fen miatt: a családomat, éveket az életemből, testemből az erőt, tüdőmből a
levegőt. Nem hagyom magam ettől is megfosztani, ez az Angyal legbecsesebb
ajándéka: a szerelem. Szerelmes vagyok Tessa Graybe.
És ezt tudatni is fogom vele.
A
fordításban László Levente és Vincze Bernadett segített.
Képek forrása:
