Cassandra Clare: Sebastian Verlac újjászületése

Cassandra Clare: Sebastian Verlac újjászületése

Kép: Cassandra Jean

   Apró kis bár volt egy falakkal körülvett, árnyakkal teli város egyik szűk, lejtős utcácskáján. Jonathan Morgenstern legalább negyedórát üldögélt a bárpultnál az italát kortyolgatva, aztán felállt és lement a klubba vezető hosszú, rozoga falépcsőn. Olyan érzés volt, mintha a zene eközben felfelé nyomakodna, a talpa alatt érzete a fa vibrálását.

   A terem tele volt vonagló testekkel és az azokat beburkoló füsttel. Pontosan az a fajta hely volt, ahol démonok settenkednek, következésképpen démonvadászokra is számítani lehetett. Annak pedig, aki démonvadászokra vadászott, egyenesen ideális.

 Színes, enyhén savas illatú füst sodródott a levegőben. A klub falait magas tükrök borították, látta magát bennük, ahogy átszelte a termet. Feketébe öltözött, karcsú alak, apja hófehér hajával. Pólója izzadságtól nedvesen tapadt a hátára a levegőtlen, párás forróságban. Ezüstgyűrű csillogott a jobb kezén, ahogy áldozata után kutatva fürkészett körül.

 Ott is volt, a bárpultnál, mintha be akarna olvadni a mondénok közé még így is, hogy számukra láthatatlan volt.

  Tizenhét év körüli fiú.
  Árnyvadász.
  Sebastian Verlac.

 Jonathant rendszerint nem érdekelték a kortársai − a többi embernél már csak a többi kamaszt találta unalmasabbnak −, de Sebastian Verlac kivétel volt. Gondos és körültekintő válogatás után szemelte ki magának, valahogy úgy, ahogy az ember egy drága, személyre szabott öltönyt választ ki.

 Jonathan ráérősen odasétált hozzá, útközben méregetve a fiút. Természetesen látott már róla készült fényképeket, de élőben mindenki más. Sebastian magas volt, pont olyan magas, mint ő, ugyanazzal a testalkattal. Úgy tűnt, a ruhái pont jók lennének Jonathanra. A haja sötét volt, Jonathannak be kell majd festeni a haját, ami bosszantó, de nem lehetetlen. A szeme is sötét volt, és szabálytalan vonásai ellenére is jóképűnek volt mondható. Barátságos kisugárzása vonzóvá tette, olyannak tűnt, aki könnyen mosolyog, és könnyen megbízik bárkiben.

  Félnótásnak tűnt.

 Jonathan odament a pulthoz és nekitámaszkodva úgy fordította a fejét, hogy a fiú észrevegye, hogy látja őt.

  − Bonjour.

 − Helló − válaszolt Sebastian angolul, Idris nyelvén halvány francia akcentussal. Összeszűkült szemmel nézett. Meglepte, hogy látják, mintha azon tűnődött volna, hogy Jonathan vajon szintén árnyvadász, vagy boszorkánymester látható jel nélkül.

 Gonosz lélek közeleg, gondolta Jonathan. És sejtelmed sincs róla.

 − Ha megmutatod, én is megmutatom − ajánlotta mosolyogva. A pulttal szemben lévő tükörben látta mosolygó arcát. Tudta, hogyan ragyogja be az arcát a mosoly, csaknem ellenállhatatlanná téve őt. Az apja éveken át tanította, hogy úgy mosolyogjon, mint az emberek.

  Sebastian keze megfeszült a pult szélén. − Én nem...

 Jonathan még szélesebben mosolygott és lefelé fordította a jobb kezét, megmutatva a Látás rúnát a kézfején. Sebastian megkönnyebbülten fújt egyet, felragyogott az arcán a felismerés öröme: mintha minden árnyvadász a bajtársa, leendő barátja volna.

  − Te is Idrisbe igyekszel? − Kérdezte Jonathan roppant hivatalosan, mint aki rendszeres érintkezésben van a Klávéval. „Az ártatlanok védelme minden vágyam!” – sugározta a világba, különösen Sebastian irányába.

 − Igen − válaszolt Sebastian. − A párizsi intézetet képviselem. Mellesleg Sebastian Verlacnak hívnak.

  − Ó, egy Verlac! Patinás család.

  Jonathan elfogadta a kinyújtott kezet és határozottan megrázta.

 − Andrew Blackthorn − mondta könnyedén. − Eredetileg a Los Angeles-i intézetből, de Rómában tanulok. Gondoltam, beugrom Alicantéba, hogy megnézzem a látnivalókat.

 Utánanézett a Blackthornok kiterjedt családjának, Tudta, hogy az utóbbi tíz évben nem voltak egy városban a Verlac családdal. Biztos volt benne, hogy nem lesz probléma, ha valaki más nevén szólítják − soha nem volt az. Az igazi neve Jonathan volt, de sosem kötődött hozzá igazán, talán mert mindig is tudta, hogy nem ő a név egyedüli tulajdonosa.

 A másik Jonathan, akit nem is olyan messze neveltek egy pont ugyanolyan házban, ahol apja látogatta. Apuci kis angyalkája.

 − Régesrég nem találkoztam más árnyvadásszal − folytatta Sebastian, aki közben folytatta a csevegést, bár Jonathan elfelejtett odafigyelni. − Fura, hogy itt botlottunk egymásba. Szerencsés napom van.

 − Bizonyára − mormogta Jonathan. − Bár nem egészen véletlen persze. Gondolom, te is hallottad a jelentéseket az erre ólálkodó Eluthied démonról.

 Sebastian elmosolyodott, kiitta az italát, majd a poharat a pultra téve így szólt: – Majd ihatnánk egyet annak örömére, hogy megöltük.

 Jonathan bólintott és megpróbált úgy tűnni, mint aki minden figyelmét a démon felfedezésére fordítja. Vállukat egymásnak vetve álltak, mint harcos testvérek. Olyan könnyedén ment, hogy már szinte unta: elég volt felbukkannia, és Sebastian Verlac mint engedelmes áldozati bárány kínálta fel a torkát. Hogy tud valaki ennyire megbízni másokban? Ki tud ilyen könnyen barátkozni?

 Ő soha nem pajtáskodott másokkal. Persze lehetősége sem volt rá, apja a másik Jonathantól elkülönítve tartotta. Az egyik gyermek démon-, a másik angyalvérből − mindkettőt sajátjaként nevelte kíváncsian, hogy végül melyikükre lehet majd büszke.

 A másik fiú elbukott egy próbán fiatalabb korában, mennie kellett, Jonathan ennyit tudott róla. Ő kiállta apjuk minden próbatételét, talán egy kissé túl hibátlanul is. Nem zökkenthette ki sem az ingermegvonásos kamra, sem az állatok, a korbács vagy a vadászat. Jonathan néha látni vélt valamit apja szemében, a gyász, vagy a kétség árnyékát.

 De hát mit gyászolt? Miféle kétségekkel küzdött? Hát nem Jonathan volt a tökéletes harcos? Nem ő volt mindaz, amivé az apja formálta?

  Az emberek olyan talányosak.

 Jonathannak nem tetszett, hogy van egy másik fiú, akire apja mosolyogva tekint, árnyékok nélkül a szemében.

 Jonathan egyszer térdből levágta az egyik gyakorlóbábu lábait és egy kellemes napot töltött a bábu fojtogatásával, kibelezésével, darabokra szabdalásával. Apja kérdésére, hogy miért rövidítette meg a lábait, azt felelte, hogy tudni akarta, milyen lehet végezni egy fiúval, aki pont akkora, mint ő.

 − Ne haragudj, de elfelejtettem − mondta Sebastian, aki, mint kiderült, idegesítően sokat beszélt. − Hány tagja van a családodnak?

 − Ó, egy egész csomó − felelte Jonathan. − Összesen nyolc. Négy bátyám és három nővérem van. A Blackthornok valóban nyolcan voltak, Jonathan alaposan utánanézett. El sem tudta képzelni, milyen lehet: ennyi ember, micsoda rendetlenség. Ugyan volt egy vér szerinti nővére is, de soha nem találkoztak.

 Apja elmesélte, hogy az anyja, aki akkor újra várandós volt, elszökött, mikor Jonathan még csecsemő volt. Szomorú volt és nyomorultul érezte magát, mert valami okból nem értett egyet a gyermeke feljavításával. Mindenesetre későn mozdult: Apa már intézkedett, hogy Clarissa angyali erővel rendelkezzen.

 Csupán néhány hete, hogy Apa először találkozott Clarissával, a második alkalommal pedig a lány bebizonyította, hogy használni is képes angyali erejét: az óceán fenekére küldte apjuk hajóját.

 Apja azt mondta, miután legyőzték és átalakították az árnyvadászokat, városukat és büszkeségüket is porig rombolták, Anya, a másik Jonathan és Clarissa velük fog élni.

 Jonathan megvetette az anyját, ezt a nyilvánvalóan szánalmas és gyenge nőt, aki elszökött mellőle, mikor ő még kisbaba volt. A másik Jonathan csak annyiban érdekelte, hogy bebizonyíthassa, hogy ő mennyivel jobb: apjuk igazi, vér szerinti fia, vérében a démonok és a káosz erejével.

 Clarissa viszont felkeltette az érdeklődését.

Clarissa soha nem akarta elhagyni őt. Erőszakkal szakították el tőle, és ami a legszörnyűbb, arra kárhoztatták, hogy mondének között nőjön fel. Tudatában kellett hogy legyen saját másságának, az elméjében fészkelő hatalomnak, annak, hogy teljesen másféle életre volt szánva.

 Úgy érezhette, ő a fajtájának egyetlen képviselője ezen a világon.

 Clarissa és a másik Jonathan angyali származású volt, nem démonok vére száguldott az ereikben. Jonathan viszont nagyon is az apjukra ütött: olyan volt, mint Apa, csak erősebb, a pokol tüzeiben edzve. Clarissa is Apa igazi leszármazottja volt, és ki tudja, a szülői vér és a mennyek hatalma micsoda különös keveréket alkotott benne? Lehet, hogy nem is különbözik annyira Jonathantól.

 A gondolat soha nem érzett izgalommal töltötte el. Clarissa az ő húga volt, senki máshoz nem tartozott. Csak az övé. Tudta, mert noha nem gyakran álmodott − az az emberek szokása −, miután Apa elmondta, a lány hogyan süllyesztette el a hajóját, Jonathan vele álmodott.

 Egy lányt látott a hullámok között állni, haja mint skarlát füst bodorodott a vállai körül a szűnni nem akaró szélben. Az egész világ viharos sötétség volt, a tomboló tengeren egy hajó roncsai és emberek holttestei sodródtak. A lány lenézett rájuk hűvös zöld szemeivel, és nem félt.

 Az egész Clarissa műve volt, ő vitte véghez mindezt a pusztítást, pont úgy, ahogy Jonathan csinálta volna. Álmában büszke volt rá. Az ő hugicája.

 Álmában együtt mulattatta őket a dúlás gyönyörűsége. Ott álltak a tenger felett lebegve, de az nem tehetett kárt bennük, elemükben voltak a rombolás közepette. Clarissa nevetve nézett le, holdfényfehér kezével végigsimította a vizet. Mikor felemelte a kezét, sötét cseppek hullottak róla, Jonathan rádöbbent, hogy vérré vált a tenger.

 Nevetve ébredt.

 Apa azt mondta, ha megérett rá az idő, mind együtt lesznek. Jonathannak várnia kell.

   Csakhogy a várakozás nem volt az erőssége.

 − Miért vágsz ilyen fura képet? − kérdezte Sebastian Verlac túlkiabálva a harsogó, durva zenét. Jonathan közel hajolt hozzá, és lágyan, pontosan Sebastian fülébe válaszolt:

 − Mögötted − mondta. − Démon. Négy óránál.

   Sebastian Verlac hátrafordult, mire a sötét hajú lány alakját viselő démon sietve ellépett a fiútól, akihez épp beszélt, és megpróbált beleolvadni a tömegbe. Jonathan és Sebastian követte őt egy mellékajtón át, amin a SORTIE DE SECOURS szavak álltak repedezett piros és fehér festékkel.

.

  Az ajtó egy sikátorba nyílt, aminek a végén már majdnem eltűnt a démon.

  Jonathan felugrott a szemközti falra, majd onnan lendületet véve átszökkent a démon feje felett. Megpördült röptében, a kezében tartott szeráfpenge fütyülve szelte a levegőt. A démon megtorpant, bámulva nézett rá. Az álarc kezdett lecsúszni róla, a lány vonásai mögül előtűnt a rengeteg, pókszerű szem, a csodálkozástól nyitva maradt, agyarakkal teli száj. Jonathant mindezek nem undorították, egy vérből valók voltak.

 Ugyanakkor közös származásuk könyörületre sem indította. A démon mögött álló Sebastianra vigyorogva támadott, felhasította a démont, mint annak idején a próbababát: köldöktől nyakig. A démon bugyborékoló sikoly kíséretében rogyott össze, majd eltűnt, csupán pár csepp fekete vért hagyva a köveken.

   − Az Angyalra − suttogta Sebastian Verlac.

   Sápadt arccal meredt Jonathanra, és a kettejük között tátongó ürességre. Jonathant egy pillanatra majdnem eltöltötte az elégedettség, amiért a másiknak volt elég esze, hogy megrettenjen.

   De sajnos korai volt az öröme, Sebastian Verlac félnótás maradt a keserű végig.

  − Elképesztő voltál! − Lelkendezett Sebastian, kissé megrázva, de lenyűgözve. − Soha nem láttam senkit ilyen gyorsan mozogni! Alors, meg kell tanítanod erre a mozdulatra. Az Angyalra − folytatta −, ilyet még soha nem láttam.

  − Szívesen segítenék − mondta Jonathan −, de sajnos nemsokára indulnom kell. Apámnak szüksége van rám. Tervei vannak, és egyszerűen nem boldogul nélkülem.

  Sebastian nagyon csalódottnak látszott. − Ne már, ne menj még − kérlelte −, olyan jó volt veled vadászni, mon pote. Meg kell ismételnünk valamikor.

  − Attól tartok − felelte Jonathan fegyvere markolatát simogatva −, ez lehetetlen.

  Sebastian olyan meglepettnek tűnt, mikor meggyilkolta, hogy Jonathannak nevetnie kellett. Kacagva nyitotta egyre szélesebbre Sebastian torkát, a pengéről az ujjaira csorgott a forró vér.

  Az egész játékot elrontaná, ha Sebastiant rosszkor találnák meg, úgyhogy felnyalábolta a hullát és mintha részeg barátját cipelné haza, elindult az utcán.

 Nem messze volt egy kis híd. Finoman, mint zöld filigrán, vagy egy halott gyermek penészes, törékeny csontjai ívelte át a folyót. Jonathan átemelte a holttestet a korláton és figyelte, ahogy a rohanó, fekete habok közé csobban.

 A test nyom nélkül merült el, és még el sem érte az iszapot, Jonathan már meg is feledkezett róla. Még látta a hullámok közt hánykolódó kézfejet, mely mintha új életre kelt volna, hogy görcsbe rándult ujjakkal könyörögjön segítségért vagy legalább válaszokért, és erről újra eszébe jutott az álma. A húga és a vértenger. A felfröccsenő víz benedvesítette az ingujját, mikor belökte a testet, megkeresztelve őt egy új névvel: mostantól ő Sebastian.

 Átsétált a hídon az óvárosba, ahol a turisták kedvéért gázlámpáknak álcázták az utcai világítást. Sebastian Verlac szállodája felé tartott. Megvizsgálta az épületet, mielőtt a bárba ment, tudta, képes lesz bejutni az ablakon keresztül, hogy magához vegye a fiú dolgait. Aztán már csak egy flakon olcsó hajfesték és...

 Koktélruhákat viselő lányok csoportja ment el mellette rá sem pillantva, kivéve a rövid, ezüstös szoknyát viselő lányt, aki egyenesen ránézett és elmosolyodott.

 Csatlakozott a csoporthoz.

 − Comment tu t’appelles, beau gosse? − Kérdezte egy másik lány enyhén borgőzös hangon. − Hogy hívnak, szépfiú?

 − Sebastian − válaszolta lazán, pillanatnyi megingás nélkül. Mostantól Sebastian volt, ő kellett, hogy legyen apja terveinek megfelelően, ez volt a győzelemhez és Clarissához vezető út. − Sebastian Verlac.

  A látóhatárra függesztette tekintetét, Idris üvegtornyaira gondolt, az árnyékba és lángokba borított üvegtornyok romjaira. A húgára gondolt, ahogy reá vár valahol a világban.

  Mosolygott.

  Úgy gondolta, élvezet lesz Sebastiannak lenni.

Az eredeti szöveg itt olvasható: http://www.cassandraclare.com/my-writing/excerpts-extras/becoming-sebastian-an-outtake-from-city-of-glass/

A fordítás László Levente és Vincze Bernadett segítségével készült. Oldalukat szeretettel ajánlom.