Cassandra Clare: Ragyogva égni
Jem és Tessa találkozása Jem nézőpontjából
 |
Jem apjának hegedűjét az a Guarneri
készítette, aki olyan hírességeknek épített hangszereket, mint Paganini. Jemben
néha felmerült a gondolat, hogy apjából is lehetett volna Paganini: játéka
világhírűvé tehette volna. Csakhogy ő árnyvadász volt. Még ha bele is kóstolnak
a zenébe, festészetbe, vagy költészetbe − főleg aktív szolgálati idejük
lejártával −, az árnyvadászok elsősorban mindig árnyvadászok maradnak.
Jem tudta, tehetsége nem ér fel apjáéhoz, aki
olyan fiatalon adta kezébe a hegedűt, hogy még megtartani is alig tudta. Jemet
azonban a művészeten messze túlmutató okok késztették játékra.
Ma este túl rosszul érezte magát
ahhoz, hogy a többiekkel vacsorázzon. A csontjait marcangoló fájdalom és a
végtagjain felkúszó kimerültség végül megadásra kényszerítették: épp annyi jin
fent vett be, hogy csillapodjon a kín és visszatérjen tagjaiba az erő. Aztán
persze feldühödött saját függőségén, elkezdte keresni Willt, aki mindig a védelem
első vonala volt a függősége elleni harcban. A parabataia persze sehol sem
volt. Megint odavan − gondolta Jem −, az utcákat járja, mint Diogenész, csak
épp a szándékai nem olyan nemesek.
Jem végül visszavonult a szobájába,
a hegedűjéhez. Épp Chopint játszott, egy eredetileg zongorára alkotott darabot,
amit az apja írt át hegedűre. A lágy indítás úgy épült fel egy minden morzsányi
energiát, izzadtságot és koncentrációt felemésztő crescendóba, hogy a végére a
kimerültségtől már az idegvégződéseit lángba borító sóvárgást sem érezte a szer
után.
Ez épp azoknak a daraboknak egyike
volt, amikkel apja igyekezett lenyűgözni édesanyját, mikor még csak udvarolt
neki. Apja volt a romantikus, anyja inkább gyakorlatias, a zene ennek ellenére
megindította. Apja ragaszkodott hozzá, hogy Jem megtanulja — Ezt játszottam a
menyasszonyomnak, egy nap majd te is ezt játszod a tiédnek.
Nekem soha nem lesz menyasszonyom,
gondolta, de nem önsajnálattal. Ebben anyjára ütött: a legtöbb dologgal
kapcsolatban gyakorlatias volt, még ha a saját haláláról volt is szó. Képes
volt elmúlásának tényét is pár lépés távolságból vizsgálni. Az Intézet minden
gyermeke különleges volt, gondolta: Jessamine keserűsége és a babaháza, Will
hazugságai és titkai, és Jem, akinek haldoklása csak egy újabb különlegességnek
számított.
Levegőért kapkodva állt meg egy
pillanatra. Az ablaknál játszott, ahol hűvösebb volt: résnyire nyitva hagyta az
ablakot, a keserű londoni levegő végigcirógatta a haját és az arcát, ahogy a
vonó megpihent a kezében. Ott állt, rásütött a holdfény, ezüst ragyogása, mint
a jin fen-poré...
Lecsukta a szemét és újra
belevetette magát a zenébe, a vonó sikoltva remegett a húrokon. A drog utáni
vágy néha majdnem ellenállhatatlan volt. Erősebb, mint a vágy az ételre,
italra, levegőre, szerelemre...
Ezt játszottam a menyasszonyomnak,
egy nap majd te is ezt játszod a tiédnek − Jem eltökélten ragaszkodott a
gondolathoz. Néha eltűnődött, milyen lehet úgy vizslatni a lányokat, ahogy Will
tette, sötétkék szemeivel végigszántva őket, elég hangosan sértegetni és
bókolni ahhoz, hogy majd minden karácsonyi ünnepségen felpofozzák. Időről időre,
mikor valami csinos lány flörtölni kezdett vele, vagy mikor a szokásosnál is
magányosabb volt, vágyott alkalmi kapcsolatokra.
Akárhogy is, Jem nem tudta volna
így kezelni a nőket − elképzelhető volt, hogy viszonya legyen, de nem erre
vágyott. Azt akarta, ami az apjának megadatott: költők tollára illő szerelmet,
ahogy a szülei egymásra néztek, az őket körbelengő békét, mikor együtt voltak.
Mindezt nem kaphatta meg a szerelem valami hitvány másolatától, sőt, ha
ilyesmire vesztegetné az idejét, elszalaszthatná az esélyét a valódi
szerelemre. Esélye márpedig nem lesz sok.
Belehasított a fájdalom, ahogy nőtt
a kábítószer utáni vágya. Gyorsabban játszott hát, és megpróbált nem ránézni az
éjjeliszekrényen álló dobozra. Az ilyen pillanatokban szokott felmerülni benne
a kérdés, hogy vajon miért nem szedi marékszámra a szert. A legtöbb jin
fen-függő folyamatosan fogyasztotta a drogot, míg bele nem halt az eufóriába,
az utolsó pillanatban is egy csillag tüzének erejével égve, fáradhatatlanul,
legyőzhetetlenül. Felperzselt idegekkel, összezúzott tüdővel, túlhajszolt
szívvel végül az eufória lángjai közt lelték a halálukat.
Néha úgy érezte, ő is égni akar.
Néha nem is tudta már, miért is küzd ellene, miért tart többre egy gyötrelemmel
teli hosszabb életet egy fájdalom nélküli rövidebbnél. De aztán emlékeztette
magát, hogy a fájdalom hiánya csak egy újabb illúzió lenne, mint Jessamine
babaháza, mint Will történetei a bordélyházakról és ginpalotákról.
Meg aztán, ha teljesen őszinte akart
lenni, tudta, akkor már esélye sem lenne rálelni arra a fajta szerelemre, ami a
szüleit kötötte össze. Mert hát mi egyéb lenne a szerelem, mint valaki más
szemében ragyogva égni, nem igaz?
Tovább játszott, a zene egyre
erőteljesebb lett. Fújtatva lélegzett, az est hideg levegője dacára izzadtság
gyöngyözött a homlokán és kulcscsontjain. A megkönnyebbülés hulláma terjedt
szét benne, mikor meghallotta, hogy nyílik a szobaajtó, de nem hagyta abba a
hegedülést.
– Will? Te vagy az, Will? − szólt
egy pillanat múlva.
Csak a csend felelt, ez nem vallott
Willre. Talán valami felbosszantotta. Jem leengedte a vonót, és homlokát
ráncolva megfordult.
– Will... – kezdte.
Azonban a jövevény egyáltalán nem
Will volt. Szobájának ajtajában egy lány állt tétován. Fehér hálóinget viselt,
afölött pedig egy köntöst. Szürke szemei sápadtak voltak a holdfényben, de
amúgy nyugodtnak tűnt, mintha Jem megjelenése kicsit sem riasztotta volna meg.
Jem hirtelen rájött, hogy ő a boszorkánymester lány, akiről Will beszélt
korábban. Will viszont nem említette a belőle áradó nyugalmat, ami Jemet még a
drog utáni vágyódása ellenére is lecsillapította, vagy az apró mosolyt, amitől
az egész arca felragyogott. Látszott a lányon, hogy már ott volt egy ideje és
hallgatta, ahogy játszott. Arckifejezése és álmodón félrehajtott feje pedig
elárulta, hogy élvezte a zenét.
– Maga nem Will! – Ahogy kimondta,
rájött, milyen borzasztó ostobán hangzik. Mikor a lány mosolyogni kezdett,
érezte, válaszul az ő ajkai is mosolyra húzódnak. Oly hosszú ideig Will volt
az, akit ebben az állapotában leginkább látni akart, de most, életében először
örült, hogy nem a parabataia bukkant fel, hanem valaki más.
A fordításban László Levente és Vincze Bernadett segített. Oldalukat szeretettel ajánlom.
Az eredeti novella itt olvasható:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése