2019. november 12., kedd

Katherine Addison: A koboldcsászár


Katherine Addison: A koboldcsászár





Elöljáróban:


Ennek a könyvnek akkor szavaztam bizalmat, amikor Miks-Rédai Viktória egyik nyilatkozatában olvastam, hogy a fordításai közül ez számára a legkedvesebb. Nem csalódtam az ízlésében, nagyon különleges élményben volt részem. A történetet nem részletezem, a fülszöveg tökéletesen összefoglalja a lényeget.

Fülszöveg:

A császár legifjabb, félig kobold fia egész életét száműzetésben töltötte, távol az udvartól és az ottani, halálos intrikáktól. Amikor azonban apja és három fivére életüket vesztik egy gyanús balesetben, egyedüli örökösként kénytelen elfoglalni a helyét a trónon.
Maia nem ért a politikához, nincsenek sem barátai, sem szövetségesei, és bármelyik pillanatban vele is végezhet az, aki a családja elleni merényletet elkövette. Miközben láthatatlan ellenfelei a trónjára és az életére törnek, és talpnyalók próbálják saját érdekeik hálójába vonni, gyorsan meg kell tanulnia, hogyan álljon helyt császárként.

Oldalszám 448
Kötés Fűzött
Kiadási év 2016
ISBN 9789634062257
Fordította Miks-Rédai Viktória

Jobb új hidakat építeni, mint az elmosottak után bánkódni.

Véleményem:

Régen olvastam ennyire szeretetreméltó főhősről.  Nemegyszer elérzékenyültem Maia lelkének tisztaságától és jóságos cselekedeteitől. Nemeslelkűségével jobban elütött császári felmenőitől, mint palaszürke bőrével a hófehér tündéktől. 
 Ugyanakkor az is előfordult – főleg az elején, amikor óráról órára követtük az életét felborító eseményeket –, hogy túl töménynek találtam a regényt. Többször szünetet tartottam olvasás közben, mert megakasztott a rengeteg (összesen tizenegy oldalnyi) kacifántos személy- és földrajzi név, és az első fejezetekben nemcsak az ifjú császár fáradt bele az audienciák és válaszra váró levelek végeláthatatlan sorába, hanem én is.
Szerencse, hogy nem adtam fel, mert végül megilletődve fejeztem be a könyvet. Óriási élmény volt végigkövetni, ahogy a lenézett és tudatlanságban tartott félvér fiú megküzdött a császári udvar intrikáival és a hirtelen nyakába szakadt felelősséggel. Az elején olyan magányos és elveszett volt, sokszor a legszívesebben megölelgettem volna, szinte anyai érzéseket váltott ki belőlem. Minden erejével igyekezett jó uralkodóvá válni, mégsem hitt benne senki, a háta mögött és nyíltan is gúnyolták, támadták. Még most is visszhangzik bennem a durva sértés, amit nagybátyja oly sokszor vágott a fejéhez: „holdkóros gnóm”.
Ő viszont tartotta magát, feladatról feladatra – sokszor a végkimerülésig –, küzdött tovább. Emberséges császár akart lenni, és ezzel ingoványos talajra lépett, járatlan ösvényt kellett kitaposnia, de nem adta fel. Minden szóra, hangsúlyra, mozdulatra figyelnie kellett. Elég jó megérzéssel kerülgette a csapdákat, és próbálta kiépíteni a kapcsolatait, mégis gyakran adódott olyan szorult helyzet, amelyből a személyi testőreinek és a titkárának kellett kimentenie. Pedig igyekezett alaposan mérlegelni a döntései előtt, és mindig a szívére hallgatva, a legjobb tudása szerint cselekedett. Csakhogy a legjobb tudása az elején, az alulképzettségéből kifolyólag szánalmasan kevésnek bizonyult. Ezért nagyon tetszett, hogy nem szégyellt kérdezni és tanulni. Lassan sikerült felülkerekednie a saját félénkségén és tudatlanságán. A legjobban viszont az tetszett, hogy nem vakította el a hatalom, később is ugyanaz a szeretetre méltó fiú maradt. Esetlen kedvességével és őszinteségével, ha nem is mindenkit, de sokakat sikerült megnyernie. Jó volt látni, hogy idővel barátokra és számára is értékes célra talált az uralkodáson belül. Kovászként hatott és fontos változásokat indított el abban a kegyetlenül merev, rideg világban. Nagyon szép, reménnyel teli a történet befejezése.
Az egész regényre jellemző a kifinomultság, a választékos nyelvezet és a precízen kidolgozott etikett, mellette viszont súlyos kérdéseket is érint. Nem történnek látványos, világmegváltó események, lassú változásnak vagyunk a tanúi, ahol a központi szerepet a fiatal császár útkeresése kapja, de közben szóba kerülnek olyan jelentős kérdések, mint pl.: a gyász, családon belüli erőszak, női egyenjogúság, társadalmi egyenlőtlenségek, terrorizmus stb., ami folyamatosan elgondolkodtatja az olvasót. A könyv második fele már eseménydúsabb, és egész izgalmasnak mondható.
Összegzés:
A koboldcsászár emlékezetes olvasmányom marad, szeretettel gondolok vissza rá. Egyértelműen öt csillagra értékelem, még a kezdeti nehézségek ellenére is, mert Maia tiszta szíve minden mást jótékonyan elfed. Introvertált fantasy, azoknak ajánlom, akik szeretik a műfajt, de nem riadnak el tőle, hogy nagy csaták helyett egy félig kobold, félig tündér ifjút kísérjenek végig az uralkodóvá válás rögös útján.

(Olvasás közben Maia szerepében mindvégig Elijah Wood  arcát láttam magam előtt, kobold fülekkel és palaszürke bőrrel. Szerintem nagyon illene hozzá ez a szerep is.) 

Forrás: Pinterest

A könyv megrendelhető a GABO Kiadó oldalán.

 Néhány idézet, amely bepillantást enged Maia személyiségébe:

„– Mi a helyzet a többi áldozattal?
– Fényességes?
– A Choharo Bölcsességén utazók. Az ő sorsukról milyen intézkedések tétettek?
– A császár nohecharisai természetesen vele együtt kerülnek a sírba.
Maia látta, hogy Chavar ezúttal nem játssza meg a keményfejűt: igazán nem érti.
– És a pilóta? A többiek?
– Személyzet és szolgák, Fényességes – felelte megzavarodva Chavar. – Ma délután lesz a temetésük az ulimeirében.
– Részt veszünk.
Erre Setheris és Chavar is csak bámult rá.
– Éppen annyira meghaltak, mint az atyánk – jelentette ki Maia. – Részt veszünk a temetésükön.
– Fényességes. – Chavar újfent sietősen meghajolt, és kiment. Maia agyán átfutott, vajon felmerült-e benne, hogy az új császár elmebeteg.”


„Akkor letérdelt, felhajtotta a fátylát – látta, hogy Telimezh és Dazhis feszesen állva várják a legközelebbi oszlopnál, de nem törődött vele. Nem voltak szavai, nem hozott felajánlást, csak az érzést, ami mélyebb volt, mintsem megfogalmazhatta volna, hogy meg kell adnia a tiszteletet az anyjának, mielőtt az atyja megkapja a pompás, nyilvános végtisztességet. Azon gondolkodott, Chenelo vajon büszkeséget vagy bánatot érzett volna az ő hirtelen felemelkedését látva. Bánatot, döntötte el; Chenelo számára a magas rang nem hozott semmit, csak gyászt és fájdalmat.
– Itt vagyok – súgta végül. Ez volt az egyetlen, amit érdemesnek érzett kimondani. Az anyja tíz éve halott volt, és mindaz, amit szeretett volna elmondani neki, amit csak álmaiban vallott be az edonomee-i hideg évek alatt, most egy gyermek panaszos nyafogásának tűnt. Még ha hallaná is, gondolta, az is csak a gyászát növelné.
Összekulcsolta a kezét és meghajolt a sír felé; még fehér márványba foglalt magányában is meg akarta tisztelni.
Felegyenesedett, a helyére igazította a fátylát, és akkor ráébredt, hogy még egyvalamit el kell mondania. Megérintette a név bevésett betűit, és halkan, de tisztán megszólalt.
– Még mindig szeretlek.
Elfordult, és visszaindult az anyja sírjától a nohecharisai felé, akik a fényben vártak rá.”

„Még ha meg is mondhatta volna a pletykálkodóknak, hogy sosem akart császár lenni – de nem mondhatta, mert csapdába esett Edrehasivar maszkja mögött –, akkor sem hittek volna neki.  Az Untheileneise Udvarban soha senki nem hitte volna, hogy létezhet, aki nem akar császár lenni. Elképzelhetetlen volt.”


2019. október 27., vasárnap

Mary E. Pearson: A Fennmaradottak krónikái



Mary E. Pearson: A Fennmaradottak krónikái





Elöljáróban

Ez a sorozat a legjobbkor került a kezembe! Az első rész közel egy évig rostokolt a polcomon, mire az írónő magyarországi látogatásának a hírére végül fellapoztam. Sejtelmem se volt róla, hogy milyen kincset rejt, de most már nagy becsben tartom. Ezzel a sorozattal Mary E. Pearson felkerült a legkedvesebb fantasy szerzőim sorába, Cassandra Clare, Maggie Stiefvater és On Sai mellé.

Persze mindez nem egy pillanat műve volt. Azt viszonylag hamar, már az első oldalak után sejtettem, hogy szeretni fogom ez a történetet, a 66. oldaltól pedig biztosan tudtam. A második kötetnél egyenesen kezdtem azt érezni, hogy teljesen betölti a lelkemet. Olyannyira átjárta a gondolataimat, hogy még az álmaiba is beszivárgott. Ez önmagában nem rendkívüli, elő szokott fordulni velem, de most történt először, hogy kétszer is álmodtam ugyanarról a sorozatról.

Mi fogott meg benne?

Rengeteg oka van. Először is, történelmi háttérvilágra épülő YA fantasy, ami már eleve jó eséllyel indul nálam. Másodszor, többször előfordult, hogy a saját gondolataimat és érzéseimet láttam tükröződni a könyv lapjain. Egy új és varázslatos világba csöppentem, ami különös módon valahogy ismerős volt a számomra, otthon éreztem magam benne. Mary E. Pearson olyan világot teremtett, ahol szívesen időztem. Harmadszor, kivétel nélkül szerettem a főszereplőket. Látszólag ez nem nagy dolog, mégis olyan ritkán esik meg, hogy egy könyv vagy sorozat olvasása a teljesség érzését adja! Rendszerint hiányzik valami, vagy becsúszik egy hiba, ami elrontja az összhatást. Itt viszont minden a helyén volt. Fordulatos a cselekmény, négy köteten keresztül folyamatosan fenntartotta az érdeklődésem. Volt benne ármány, küzdelem, epikus csatajelenetek, mély rokoni és baráti kapcsolatok, valamint egy csodálatos szerelem, ráadásul az egészet leheletfinoman áthatotta a misztika és megfűszerezte a középkori hangulat. Élvezettel olvastam minden sorát! 

A történetről röviden

Évszázadokkal a nagy világégés után vagyunk, amikor az Ősök dicső korát eltörölte egy csillaghullás.

„Egyszer volt, hol nem volt,
régestelen-régen,
hét csillagot vetettek le az égből.
Az egyik felfordította a hegyeket,
a másik felforralta a tengereket,
a harmadik port kavart a levegőben,
négy másik az emberek szívét vette célba.
A fény vágott, mint ezer éles késpenge,
és a nyomában földet rengetett a mennydörgés.
Mint egy éhes szörny, olyan volt.
Csak egy kis hercegnő talált kegyelmet,
egy kis hercegnő, épp olyan, mint te…
Gaudrel utolsó emlékiratai"

Az Ősök koráról és a pusztulás utáni szűkös időkről, a túlélésért folytatott mindennapos harcról három nagyszerű asszony, Gaudrel, Venda és Morrighan emlékiratai és dalai mesélnek. Nagyon szeretem ezeket az ősi szövegeket, amelyek átszövik az egész sorozatot. Annyira egyszerűek, de erőteljesek és szépek, gyönyörűen formálják a történetet. Fontos, mély értelmű  mozaik darabkák, amelyekből a végén összeáll a Fennmaradottak krónikája, és hatással lesz a jelenkori eseményekre.

A sorozat több nézőpontból íródott, ami egy újabb plusz pont. Nagyon szeretem, amikor nem egysíkú a mesélés, hanem belelátok a főbb szereplők gondolataiba. A vezérfonalat Lia, Morrighan Királyságának Első Leánya viszi, aki elszökik a feje fölött elrendezett házasság elől. Már ezzel kivívta az elismerésem, hiszen volt bátorsága két királyságnak is fityiszt mutatni. Lia arra vágyik, amire mindannyian, szabad és boldog akar lenni, hisz benne, hogy jogában áll dönteni a saját sorsa felől. Gyorsan belopta magát a szívembe, és később sem okozott csalódást. Az külön tetszett benne, hogy nem egy kivagyi hősnő, aki egyfolytában versenyezni akar a férfiakkal. Neki más erősségei vannak, és idővel szépen megtanulja használni őket. Ugyanakkor helyesen méri fel, hogy harctudásra is szüksége van. Apró, de nagyon beszédes jelenet, amikor kiáll Rafe-fel vívni. Nem bizonyítási vágy hajtja, hanem tanulni szeretne tőle. Mindvégig tetszett a hozzáállása, gondolkodásmódja.  

A már kiskorában is talpraesett volt, az esküvőről megszökve a bátyjaitól ellesett trükkökkel cselezi ki üldözőit, és a barátnőjével egy kis halászfaluban találnak menedékre, ahol a fogadóban kezdenek el dolgozni. Itt csatlakozik be a másik két főszereplő, Kaden és Rafe szála, ugyanis egy nap két álruhás idegen tér be a kocsmába. Mindketten Liát keresik, de eléggé eltérő okokból. Az egyiküket kíváncsiság és sértett büszkeség, a másikat gyilkos szándék vezérli. Innentől indul a megtévesztés és az árulás hatalmas játszmája, ahol senki nem tudja, kicsoda a másik, és az egésznek akkora a csattanója, amilyennel még életemben nem találkoztam! A 252. oldalon leesett az állam, visszalapoztam, hogy nem elírásról van-e szó, de kiderült, hogy egy zseniális írói húzás áldozata lettem. Legyetek résen, mert az írónő bűvészkedik a szavakkal, könnyedén lépre csalja az olvasóit!

„– Csak eszembe jutott az a két fickó tegnap estéről. Határozottan elkeseredtek, amikor Berdi a konyhába száműzött téged. Lett egy pár érdekes hódolód.
– Kaden és Rafe?
– Hé, még a nevüket is tudod? – Toppantott, és meghúzta a hajamat, amitől grimaszolnom kelett.
– Egyszerű udvariasság. Amikor kiszolgáltam őket, megkérdeztem.
Pauline oldalra hajolt, hogy lássam az arcát a tükörben, aztán látványosan forgatta a szemét.
– Nem vettem még észre, hogy a vén, kopasz hentesek nevét is megkérdezted volna – jegyezte meg.

Két jóképű fiú és egy életrevaló lány, gyanús felállás, a szerelmi háromszög alapkövei. Megnyugtathatok azonban mindenkit, hogy itt nem lesz klasszikus szerelmi háromszög, azt én sem szeretem. Sőt, kifejezetten viszolygok tőle, és ha előre tudom, el is kerülöm. Ez a történet viszont úgy zseniális, ahogy van! Az írónő csodálatosan mesél, és mesterien játszik az érzelmek húrjain. Akadnak kényes helyzetek, de nincs idegesítő csapongás és döntésképtelenség. Lia érzései letisztulnak az első rész végére, és egy szívdobogtató szerelem kibontakozásának lehetünk tanúi. Idővel mindkét fiú fontos szereplőjévé válik az életének, de teljesen tisztában van azzal, melyik iránt hogyan érez, és az volt a legjobb, hogy osztozni tudtam az érzéseiben. Lia gondolataival és cselekedeteivel egészen a harmadik rész első feléig könnyű volt azonosulni, de még ott is megértettem és elfogadtam a döntésének az okait.




Visszatérve a két fiatalemberre, egészen elképesztő módon mindkettőjük karakterét a szívembe zártam. A Pokoli szerkezetek óta nem tapasztaltam ilyet, és annak bizony már nyolc éve! Ez viszont még annál is érdekesebb helyzet, mert Will és Jem a legjobb barátok voltak, míg Kaden és Rafe ellenségek. Meglepett, nem szoktam ellenfeleket egyaránt szeretni, mindig határozottan egyik vagy másik oldalra állok, de most megtörtént, amit megint csak az írónő zsenialitásának a számlájára írok. Nagyon szeretnék bővebben írni róluk, de nem tehetem, mert óhatatlanul spoilerben végződne. Ha valaki még csak most ismerkedik a történettel, vétek lenne lelőni, melyikük kicsoda. Az árulkodó különbségekről nem beszélhetek, azt viszont elmondhatom, hogy mindketten kiváló katonák, bátrak, hűségesek és odaadóak.

A történet annyira karakterközpontú, hogy még a mellékszereplők is mély nyomot hagytak bennem. Minden szereplő nyomós okkal került bele, mindegyik hozzátett valami fontosat az összképhez. Pauline, Gwyneth, Berdi, Walther és Greta, Eben, Natiya, Dihara, Aszter, Jeb, Tavish, Orrin, Sven, Griz és Calantha kicsit hasonlatosak a meurasi törzs ruháinak anyagához, amit foltokból varrnak össze nagy szeretettel, és a végén egy nagyon értékes viselet jön létre belőle. Az biztos, hogy sokáig emlékezni fogok a nevükre, ahogy Morrighan, Venda és Dalbreck királyságainak neveire is.


Forrás: Pinterest

Az első kötetben főleg Lia hazájában, Morrighan földjén járunk, a másodikban viszont az ellenséges Venda területére helyeződik a hangsúly, ahol a kegyetlen komizár az úr. Érdekes volt Liával felfedezni ezt a barbárnak tartott országot, megismerni az ott élő embereket és szokásaikat. Fokozatosan jövünk rá, hogy nem minden olyan sötét, mint ahogy az elsőre látszik. A komizártól viszont a hideg rázott, kicsit pszichopata, agyafúrt és félelmetes. Karizmatikus személyiség, aki szenvedélyesen hisz a saját igazában, és könnyűszerrel irányít másokat. Benne kristályosodik ki a gonosz, akinek a karja messzire elér és rettenetes pusztításra képes. Hogy milyen messzire terjed a hatalma, az csak a harmadik kötetben válik nyilvánvalóvá. Lia számára nagy kihívás, hogy felvegye vele a harcot, de sokan támogatják a küzdelemben.
„– Jei zinterr… jei trévitoria.
Légy bátor. Légy győzedelmes.”

Lia folyamatosan figyel, tanul és fejlődik a történet során. Mint már írtam, kislánykorában is talpraesett volt, tele tudásszomjjal és kópésággal, de később az etikett és a hagyományok gúzsba kötötték. Most viszony lehetősége nyílik megismerni önmagát, kis segítséggel felfedezi szunnyadó képességét, és megtanulja használni a benne rejlő ősi tudást, amely az Első Leányok öröksége. Végigkövetjük az úton, ahogy ráébred a küldetésére, és felkészül a feladatára. Hál'Istennek nem szerencsétlenkedik, teszi, amit tennie kell, nem engedi, hogy a kétség vagy a fájdalom megbénítsa. Büszkeséggel töltött el, ahogy az ősanyák, Gaudrel, Venda és Morrighan nyomaiba lépett! 

Erős vagy,
erősebb a fájdalmadnál,
erősebb a gyászodnál.
Erősebb."

A harmadik kötetben Morrighan és Venda országai mellett fontos szerepet kap Dalberck királysága  is. Nagyon vártam, hogy végre oda is eljusson a történet, de a befejező résztől tartottam egy kicsit, mert a fülszöveg beharangozza, hogy negatív fordulat lóg a levegőben, a közelgő háború mindenkitől áldozatokat kíván. Az áldozathozatal jelentősége már a második kötetben kezd kiemelkedni, viszont a harmadikban válik igazán központi elemmé, többször is beleremegett a szívem.

„Egy életet sokféleképpen fel lehet áldozni, és nem is kell mindig meghalni hozzá."

Viszont az előző két kötet alapján bíztam az írónőben, és jók voltak a megérzéseim, nem hagyott cserben! Tény, hogy érzelmi hullámvasútra vitt. A végjáték fájdalmasabb az előző részeknél, noha azokban is akadt bőven szomorúság, a legnagyobb veszteség pillanatait ez a kötet tartalmazza. Ahogy a legboldogabbakat is. Egyik pillanatban a mennyekbe repített, majd feneketlen mélységbe rántott, végül újból felemelt. És ez a lényeg, mert bármilyen nyúlfarknyi az epilógus, olyan befejezést kaptam, amilyenre a szívem vágyott. Hálatelten gondolok vissza rá! Az írónő háromkötetnyi csodálatos utazásra vitt, számtalan kalandon vezetett keresztül, miközben folyamatosan emlékeztetett rá, hogy figyeljek a lélek szavára. Ahogy már az elején is írtam, minden a helyén volt, a lezárást egyszerűen tökéletesnek éreztem, és ilyen tényleg nagyon ritkán adódik.

Ráadásul ezzel nincs vége, ugyanis a Tolvajok táncában viszontláthatjuk a régi kedves szereplőket!



Először azt hittem, ez egy teljesen különálló történet, amely ugyanabban a világban játszódik, de ennél sokkal többről van szó. Tényleg egy új család, a Ballengerek kapnak főszerepet, de sztori teljes mértékben a trilógiára épül, és már az elején felbukkannak benne a régi kedvencek. Annyira boldoggá tettek a róluk szóló részek – főleg a vége felé , hogy azt nehéz szavakba önteni! A trilógia nyúlfarknyi epilógusa itt kiegészül, teljessé válik, fokozza az olvasó örömét. Micsoda időzítés! A negyedik kötet tulajdonképpen önmagában is olvasható, de ezt semmiképpen nem ajánlom. Egyrészt lespoilerezi a trilógia végét, másrészt ezek a számomra oly' különleges jelenetek hétköznapivá válnának, sokat veszítenének a jelentőségükből. Óriási kár lenne érte!

Időrendben olvasva viszont csupa kellemes meglepetés éri az olvasót, mert amellett, hogy a régi kedvencek felbukkanása miatt csaknem úsztam a boldogságban, még az újakat is megszerettem. Ezt tulajdonképpen nem is reméltem, mert a lelkem mélyén úgy éreztem, hogy Mary E. Pearson már az eddigiekkel is túlszárnyalta az elvárásaimat, sokkal többet nyújtott az átlagnál, de most is hozta a tőle megszokott színvonalat, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy Fényesvízi Kazi és Jase Ballenger története éppen úgy magába szippant, mint a trilógia. A sokat szenvedett tolvajlány és a földjéért, valamint a családjáért harcoló nemzetségfő találkozása és kényszerű összezártsága szintén számtalan meglepő fordulatot és őszinte, mély érzelmeket tartogatott. Ugyanaz a mágiával átitatott varázslatos világ, lenyűgöző történetmesélés és csodálatos romantika jellemző a Fennmaradottak krónikájának új fejezetére is! 


Kazi és Jase (Forrás)

Apropó, romantika! Valószínűleg nyilvánvaló, hogy meglehetősen romantikus lelkű olvasó vagyok, ezért örömmel töltött el, hogy kötetről kötetre több romantikus részlettel találkoztam. Így sincs eltúlozva, de pont a megfelelő helyeken fordul elő, és mindig szívdobogtató. Kevesen képesek rá, hogy a YA szabta, szűk keretek közt igazán szép szerelmes jeleneteket írjanak, sokan meg se próbálják. Az a halálom, amikor a szerző fél mondattal utal rá, hogy minden megtörténik a szereplők között, a többit pedig a képzeletünkre bízza. Ez szerintem kontármunka: „Nesze semmi, fogd meg jól!” Nem muszáj szerelmi szálat szőni egy történetbe, de ha már megteszi valaki, akkor vegye a fáradságot, hogy rendesen kidolgozza. Természetesen nem várom, hogy egy YA regény erotikába forduljon, de amikor a romantikát is kispórolják belőle, az határozottan bosszant. Ennél még egy tizenéves olvasó is többet érdemel! Mary E. Pearson azonban a kivételek közé tartozik, képes rá, hogy részletezés nélkül, csupán néhány gyönyörű mondattal szárnyakat adjon az ember képzeletének, és ezt nagyra értékelem. Dicséretet érdemel még Miks-Rédai Viktória igényes, élvezetes fordítása is.

Kiknek ajánlom a sorozatot?

Elsősorban azoknak, akik kedvelik a történelmi fantasyt és a romantikus olvasmányokat. Ha tetszett az Üvegtrón vagy a Keserkék, jó eséllyel ez is fog. Legfőképpen pedig azoknak, akiket a csillagos égre nézve elfog egy különös sajgás. Ők biztosan szeretni fogják ezt a sokszor nyers, de őszinte fantasy világot, ahol a természetfölötti természetes. Engem ahhoz hasonló, megfoghatatlan gyönyörűség járt át olvasás közben, mint amikor kelta zenéket hallgatok. 


Csodálatos élmény volt személyesen találkozni az írónővel a GABO Kiadó által szervezett közönségtalálkozón, valamint az azt követő dedikáláson. Köszönöm!  


2019.10.07. 


Az írónővel készült beszélgetést a Könyvjelző Blogon olvashatjátok

A sorozat megrendelhető a GABO Kiadó  weboldalán. 

Néhány kedvenc idézet

„Megtalállak. A legtávolabbi zugban is megtalállak.”
„Minden út és mód a világ része. A varázslat sem más, mindössze még nem ismerjük a mikéntjét.”
„Talán nem is lehet egyféleképpen meghatározni. Talán szerelemből is van annyi, ahányféle kék az ég.”
„– A világ igazságai arra vágynak, hogy megismerd őket, de nem erőszakolják rád magukat, mint a hazugságok teszik. Megkörnyékeznek, a füledbe suttognak, megfestik a sötétet a szemhéjad mögött, a véredbe szűrődnek és felmelegítik, végigfutnak a gerinceden, és megcirógatják a nyakadat, hogy libabőrös leszel. – A kezébe vette a kezemet, öklöt formált belőle, és erősen a gyomorszájamra nyomta. – Néha pedig itt lüktet benned valami, benn a hasadban, mélyen, nehezen – jelentette ki, aztán eleresztett, és továbbindult. – Az a megismerésre vágyó igazság.”
„Hacsak meg nem ismételjük a múltat, a történeteket tovább kell adni atyáról fiúra, anyáról leányra, másként egyetlen generáció leforgása alatt végleg eltűnik a történelem és az igazság.”
„Választás mindig van. Csak néhány döntést nem egyszerű meghozni.”
„– De emlékezz, gyermek, mindannyiunknak megvan a maga története és végzete, néha látszólag rossz szerencséje is… de mind részei vagyunk a nagy történetnek is. Annak, amely áthatja a talajt, a levegőt, az időt… még a könnyeinket is. – Odanyúlt, és a hüvelykével megtörölte az arcomat. – A nagy történetek kivájják maguknak a medret.”

„Mi ez, Kazi?
Tudtam, mire gondol. Ez. Mi ez kettőnk között. Csak egy játék? Én is töprengtem már ezen – mert a csókjaink közé már beférkőztek a szünetek, a pillantásainkban több volt a kérdés, mint a láz.
Nem tudom, Jase.
Mit érzel?
Az ajkadat, a kezedet, a szívverésedet.
Nem, Kazi, idebent, idebent mit érzel?
Végighúzta az ujját a mellkasomon.
Feszítő sajgást éreztem. Hiányt, amit nem bírtam megnevezni.
Nem tudom.
Nem akartam tudni.
Hadd kóstoljalak meg, suttogtam. Ne akard, hogy gondolkozzak.”

2019. szeptember 8., vasárnap

Leigh Bardugo: Grisa trilógia (1-2.rész)


Leigh Bardugo: Grisa trilógia (1-2.rész)





Grisák. Lenyűgöző képességekkel rendelkező teremtmények, akik elemi szinten, a részecskék mozgatásával képesek befolyásolni az anyagi világ, többek között az emberi test, vagy a természet erőinek működését. Vörös, bíborlila és kék keftába bújtatott alakjukról félelemmel vegyes tisztelettel beszélnek az egyszerű emberek. Ravka otthont ad számukra, és a hadsereg külön alakulatát alkotják, míg a szomszédos Fjerdában boszorkányként üldözik őket, Shu Han tudósai pedig kísérleti patkányként bánnak velük, próbálják feltárni, honnan származik különleges erejük. A cári Oroszország világára épülő fantasy megborzongatja és lenyűgözi az olvasót.

A Hat varjú c. könyvön keresztül találkoztam először az írónő munkásságával, és annyira magával ragadott, hogy még a nyáron beszereztem a hozzá kapcsolódó Grisa trilógia eddig magyarul megjelent részeit, az Árnyék és csont, valamint az Ostrom és vihar c. regényeket. Nagy reménnyel kezdtem bele az olvasásba, de nem teljesen erre számítottam. A világépítés ugyanolyan lenyűgöző, sőt, a grisák világa most még jobban beszippantott, hiszen részletesebb leírást olvashattam róluk. Nagyon tetszettek a regényben az orosz történelmi, népmesei és vallási elemek is, de a karakterépítés és a történetvezetés szerintem ebben a sorozatban alulmaradt a Hat varjúhoz képest. Pedig a sztori alapvetően nem rossz.




A történetről:

Alina és Mal szülei a Ravkát sújtó háború áldozataivá válnak, így a két gyermek egy árvaházban nevelkedik, ahol  életre szóló barátságot kötnek. Ahogy idősebbek lesznek, érzelmeik komolyabbra fordulnak egymás iránt, de egyikük sem lép a barátságnál tovább. Mindkettőjüket besorozzák a seregbe, Alina a térképészek közé kerül, Mal pedig felderítő lesz. Első küldetéseik egyike, hogy átkeljenek a veszélyes Árnyzónán. Ez egy szörnyektől hemzsegő, sötét és mágikus terület, amely elválasztja egymástól Ravka nyugati és keleti részeit, megbénítva a kereskedelmet és minden más kapcsolatot a tengerpart és a belső országrész között. A konvojokat mindig katonák kísérik, de még így is csak jelentős veszteségekkel lehet átkelni rajta. Nem csoda tehát, hogy őket is kísérteties támadás éri, melynek során Alina addig rejtett képessége napvilágra kerül. Ennek köszönhetően a Grisa testvériség tagjává válik, és megkezdődik a kiképzése az Éjúr felügyelete alatt. Úgy tűnik, hogy ő lehet az, aki hosszú idő után végre megszabadíthatja Ravkát az Árnyzónától. Alina azonban Mal nélkül nehezen találja a helyét a cári udvarban és a grisák között, nem boldogul a képessége használatával, ráadásul egy nagyhatalmi játszma kellős közepébe csöppen, egy összeesküvés sakkfigurájává válik. Nem tudja, ki a barát, ki az ellenség, pedig a döntéseitől sok ember élete függ.

Sajnos az egész történetre rányomja a bélyegét Alina bizonytalansága, és leginkább ebből fakad, hogy kevésbé nyerte el a tetszésem.

A Hat varjúval összehasonlítva szerintem ezek a legfőbb különbségek:




1. Mindkét mű lassan indul, de a Hat varjú a szereplők bemutatása után hihetetlenül izgalmassá válik, és végig tartja ezt a szintet, majdnem lerágtam a körmöm olvasás közben. A Grisa trilógiánál semmi ilyesmit nem tapasztaltam, viszonylag kevés meglepő fordulatot rejteget. Az első részben alig történik valami izgalmas, cserébe viszont megismerjük a grisák társadalmát, kiképzésük menetét és mindennapi életüket, ami azért érdekesnek bizonyult. A sorozat második része már kellőképpen eseménydús, csak sok minden rossz irányba fordult, nem meglepett, hanem inkább bosszantott a dolgok alakulása.

2. A Hat varjúban 6 színes karakter bontakozik ki. Bár Kaz viszi a vezető szerepet, a csapat minden tagjának fejébe beleláthatunk, mindegyikük gondolatait, céljait és motivációját megismerjük. A Grisa trilógia viszont egyetlen főszereplő, Alina karaktere köré épül. Az ő szemszögéből követjük végig az eseményeket, így a belső vívódásai és küzdelmei válnak hangsúlyossá. A többiek –  még a fontosabb karakterek is – , kevés szerephez jutnak mellette, a számomra legérdekesebb szereplő pedig csak a második kötetben lép színre. Sajnos ő is mellékszálon fut, de még így is sokat lendít a történeten.

3. Kaz Brekker már 10 éves korában életrevalóbb és céltudatosabb egyéniség volt, mint amire Alina valaha is képes lesz. És ezzel rátapintottam a legfájóbb pontra. Mert legyen bármilyen lenyűgöző a történet háttérvilága, nem sokat ér, ha a legfőbb szereplőnek nem sikerült kiváltania az elismerésemet. Az első rész végén még pozitívan álltam hozzá, bíztam benne, hogy fejlődni fog, de a második részben kártyavárként dőltek romba a vele kapcsolatos reményeim és kezdeti pozitív érzéseim. Amennyire lenyűgözött Kaz zsenialitása, itt annyira elképesztett Alina szerencsétlenkedése.

4. A Hat varjúban még csak bimbózó romantikus szálak vannak, de érzelmileg jól megalapozottnak éreztem őket, a Grisa  trilógiát viszont a totál káosz állapotával tudnám jellemezni szerelmi téren. Ez utóbbit megint csak Alina határozatlan személyiségének a számlájára írom.

És most következzen a szereplők bemutatása! A konkrét cselekményleírást kerülni fogom (két kivétellel, azokat majd jelzem), de a véleményem nem rejtem véka alá velük kapcsolatban. Erről jut eszembe, javaslom, hogy a fan artokat óvatosan nézegessétek a neten, ha nem akartok komoly spoilerbe futni, mert nekem többször is sikerült! Gyönyörű alkotásokat találtam egyébként, egészen elámultam rajta, hogy ez a történet mennyire megfogta a művészeket.

Alina Starkova

Egy csodálatos és ritka képességgel megáldott lány, aki sokáig nem tudja, majd nem akarja használni az erejét. Ez lelkileg és fizikailag is megviseli, gyenge, beteges alkatú. Jóra törekszik, de állandóan tépelődik és tétovázik, ha pedig elszánja magát a cselekvésre, utólag felőrli a bűntudat. Önmarcangoló személyiség. Én is hajlamos vagyok túlaggódni a dolgokat, de amit ő tesz, az egy ponton már túl sok volt nekem, határozottan idegesített. 
Az elején még sajnáltam, és vártam, hogy mikor nő fel a feladatához és csodálatos képességéhez, néha akadtak is pozitív megnyilvánulásai, de a második rész végén rájöttem, hogy erre hiába várok. Alina alapvetően egy vajszívű, érzékeny és könnyen befolyásolható kislány, ami nem is lenne olyan nagy baj, ha történetesen egy gyalog lenne a játszmában, de a sors úgy hozta, hogy neki jutott a  királynő figurája, így nehezen nézem el a gyerekes és ostoba viselkedését. Zója véleményét osztom, öreg hiba, hogy ezzel az éretlen és határozatlan személyiséggel ő részesült az egyik legkivételesebb adottságban.
Spoiler! – Egyetlen érzelgős, gyenge pillanata olyan lavinát indított el, ami egy város pusztulásához vezetett. Nem azt mondom, hogy csak az ő hibája, de közvetve felelős volt érte, megakadályozhatta volna. A harc kellős közepén nekiállt az ellenségén sajnálkozni, ami kis híján a bajtársai életébe került. A fanatikus zarándokok közé sétált, és hagyta volna magát elevenen széttépetni, ahelyett, hogy felemelné a kezét és használná az erejét! Nem elég, hogy két fiú közt nem tud határozottan dönteni, még egy harmadik felé is meginog. Á, abszurdum! Kegyetlenül kiakasztott. – Spoiler vége! 
Szóval a női főszereplő nem kis csalódást okozott, de legnagyobb meglepetésemre a fiúkat sem sikerült igazán megkedvelnem. Egy kivétellel, őt a legvégére hagyom. 

Maljen Orecev

Mal lényegében egy rendes srác, de sokáig semleges volt számomra, alig szerepelt az első részben. Mindössze annyit lehetett tudni róla, hogy rendkívül tehetséges nyomolvasó és kiskorától ragaszkodik Alinához, viszont a sápatag, gyenge lány helyett más menyecskék után járkál. Ez nem tette túl szimpatikussá, de hibáztatni se tudtam, hiszen Alina részéről nem kapott bátorítást. A későbbiekben többet szerepelt és sokat segített, mégsem sikerült jobban megkedvelnem. A zsák és a foltja jut eszembe róluk. A második részben Mal is hibát hibára halmoz, így ahelyett, hogy Alinával erősítenék, inkább gyengítik egymást. 
Spoiler! – Azt hittem, lesz annyi eszük, hogy a halál torkából kiszabadulva az első útjukba eső pópa áldását kérik, és vidéken rejtőznek el. De nem, ők egy nagyvárosban vállalnak munkát, jeleket hagynak maguk után, és a szegénynegyedben vesznek ki szállást, ahol sokakkal nyomorognak egy kis szobában, tálcán kínálva fel magukat az Éjúrnak. Á, a hajamat téptem! Az egyik ismerősöm azt írta a védelmükben, hogy fiatalok, azért követnek el ilyen hibákat, szóval lehet, hogy felnőtt fejjel túl szigorúan ítélem meg őket, mindenesetre bosszantott a felelőtlenségük és a butaságuk. Nyilván kellett történnie valamilyen bonyodalomnak, de arra nem számítottam, hogy ilyen banális módon lesz bevezetve. A Hat varjú annyira más volt, néha elcsodálkozom, hogy ugyanaz a személy írta mindkettőt!  Spoiler vége! 

Az Éjúr

A grisák vezetője, agyafúrt szereplő és óriási erő birtokosa. Sokak kedvence, amit nem is csodálok, mert Alinával és Mallal ellentétben ő legalább tudja, hogy mit akar, és nem habozik érte cselekedni. A másik végletet képviseli, cseppet sem aggódik azon, ha valakin át kell gázolnia céljainak elérése érdekében. Hatalmas tehetsége a többi grisa fölé emeli, de egyben elszigeteltté is teszi. Közte és Alina között a kivételes erejük teremt kapcsolatot, ami visszatérő eleme a trilógiának: „A hasonlók vonzzák egymást.”. 
Nekem nem lett kedvencem, mivel képtelen voltam azonosulni a módszereivel, a magánya miatt viszont sajnáltam. A képességei által nagy tettekre hivatott, és benne az elszántság is megvan, szomorú, hogy nem talált időben méltó társra, talán nemesebb jellemmé válhatott volna!


Nyikolaj Lancov

Csak a második részben lépett porondra, de nagyon jókor jött, mert már kezdtem komolyan csalódni a történetben. Számomra mindent vitt, megmentette a sztorit. Végre valaki egy kis humort csempészett ebbe a mélabús, helyenként komor sorozatba! Na jó, nem is keveset, szinte minden jelenete megnevettetett. Ráadásul az események is felpörögtek a megjelenésével. Ő egy olyan szereplő, aki a Hat varjúban is megállná a helyét. Céltudatos, ravasz, mégsem kegyetlen, és a céljait is helyeseltem. Szuper dolgokat talált ki, nála éreztem egyedül, hogy tényleg Ravka megmentésén fáradozik. Remélem, hogy a harmadik részben is viszontláthatom! A második rész értékelését Nyikolaj húzta fel négy csillagra, ami nem kis teljesítmény, és jelenleg az ő sorsának alakulása érdekel a legjobban. Igazán sajnálom, hogy csak mellékszereplő!


Összegzés: 

A Hat varjú olvasása után ez a sorozat számomra nem azt hozta, amit vártam. Egy csodálatos háttérvilágra épített, igencsak szenvedős történetet kaptam. Egyszerre szerettem és utáltam. Semmi kétségem felőle, hogy a harmadik részben folytatódni fog a melodráma, ennek ellenére kíváncsi vagyok, hogy miként alakulnak a dolgok Ravkában, megszűnik-e valaha a szörnyektől hemzsegő Árnyzóna, sikerül-e békét teremteni a sokat szenvedett országban, és végül, de nem utolsó sorban, hogy miként alakul Nyikolaj sorsa!

A sorozat kedvezménnyel megrendelhető a Könyvmolyképző Kiadó weboldalán. 
 Elsősorban fiatalabb olvasók számára, a 14-16 éves korosztálynak ajánlom.

Képek forrása: Tumblr, Pinterest, Instagram




2019. augusztus 30., péntek

Benjamin Alire Sáenz: Életem kifürkészhetetlen logikája


Benjamin Alire Sáenz: Életem kifürkészhetetlen logikája


„Az élet művészet, nem tudomány.


Ez a könyv GYÖNYÖRŰ! Kívül és belül. Annyira szép, hogy az embernek néha túlcsordul tőle a szíve. Örülök, hogy olvashattam!




Fülszöveg:

A gimi utolsó évének első napján…
Minden megváltozik. Sal egészen idáig biztosan tudta, hol a helye a világban, az őt örökbe fogadó, meleg apukája mellett és a szerető mexikói-amerikai családjukban. De most váratlanul kísérteni kezdi a múltja.
Az életét felforgató események rákényszerítik, hogy a legjobb barátjával, Samanthával együtt szembenézzen a veszteség és a fájdalom kérdéseivel.
Sal verekedni kezd, mindent megkérdőjelez, és már nem is tudja, ki ő valójában. De ha nem az, akinek hitte magát, akkor ki ő?
A kirobbanóan sikeres, díjnyertes író új, lenyűgöző, sokrétű története szeretetről, önazonosságról, elveszített és megtalált kapcsolatokról.
Fedezd fel benne önmagad értékeit!

Oldalszám: 472 
Kötéstípus: kartonált 
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft. 
Eredeti cím: The Inexplicable Logic of My Life 
Fordító: Benedek Dorottya 
ISBN: 9789634575795 
Országos megjelenés: 2019.04.26



A történetről


Forrás: Pinterest


A regény narrátora a 17 éves Salvador Silva, aki kék szemével és világos bőrével külsőre elüt a mexikói-amerikai örökbefogadó családjától, de a szíve egy velük, nagy szeretetben nevelkedik. Hirtelen azonban több olyan dolog is történik vele, ami mélyen felkavarja, és indulatait tőle szokatlan módon, verekedésekben kezdi levezetni.
„A szavak csak elméletben léteznek. De aztán egy átlagos napon találkozol egy szóval, ami csak elméletben létezik. És szemtől szembe kerülsz vele. És akkor ez a szó közeli ismerőssé válik. Vagy valaki olyanná, akit utálsz. És ezt a szót mindenhová magaddal viszed. És már nem tudsz úgy tenni, mintha nem létezne.
Temetés.
Buzi.”

Miközben Sal az élet nagy kérdéseire keresi a választ, többek közt arra, hogy az öröklésnek vagy a nevelésnek van jelentősebb szerepe a személyiség alakulásában, megismerhetjük azokat az embereket, akik fontosak a számára.

Mimó, Sal nagymamája

A könyv egy gyermekkori emlékkel indul, és szerintem ez a pár sor hűen tükrözi a mű egész hangulatát. Gyönyörű és tele van érzelemmel!


Forrás: https://nerdonbooks.wixsite.com

                                                     
„Van egy álomszerű emlékem: mimó eperfájának sárga levelei óriási hópelyhekként hullanak alá az égből.
Ragyogóan süt a novemberi nap, a szellő hűvösen fújdogál, és a délutáni árnyak olyan élettel kelnek táncra, ami meghaladja kisfiús értelmemet. Mimó spanyolul énekel valamit. Több dal él benne, mint ahány levél nő a fáján.
Összegereblyézi, egybegyűjti a lehullott leveket. Amikor végez, lehajol, és begombolja a kabátomat. A levelekből épített piramisára, majd a szemembe néz, és így szól:
– Ugorj!
Nekifutok, és rávetem magam a nedves föld illatát árasztó levelekre.
Egész délután azoknak a leveleknek a tengerében fürdök.
Amikor elfáradok, mimó megfogja a kezem. Ahogy visszaindulunk a házhoz, megállok, felveszek néhány falevelet, és ötéves kis kezemmel átnyújtom neki. Elveszi a vékony leveleket, és megcsókolja őket.
Boldog.
És én? Én még sosem voltam ilyen boldog.
Elraktároztam az emléket – oda rejtettem, ahol biztonságban van.
Ha szükségem van rá, előveszem, és csak nézem. Akár egy fényképet.”

Szerencsésnek érzem magam, mert nekem is volt egy ilyen drága nagymamám, aki teljes szívével  szeretett és tengernyi dologra megtanított! Én is kincsként őrzöm a vele kapcsolatos emlékeket!

Az APA, Vicente Silva




Sal apukája megérdemli, hogy csupa nagybetűvel utaljak rá, mert nála nagyszerűbb apát nehéz lenne elképzelni. Volt kitől tanulnia, hiszen ő mimó fia. Bár mindenkinek megadatna, hogy ilyen szeretetteljes családban nőjjön fel! Jobb hely lenne a világ.

Vicente festő, de nem bohém művészlélek, hanem olyan, aki érzékeny a lelki szépségre. Szerettem a gondoskodását, a bölcsességét, sőt, még a nevelési szabályait is! Ésszerű volt, se túl szigorú, se túl engedékeny, óriási szívű, de felelősségteljes. Sikerült jó példát mutatnia és megfelelő iránymutatást adnia, amikor Salnak szüksége volt rá. Ő a legbiztosabb pont a fiú számára, és olvasás közben önkéntelenül is felötlik az emberben: bárcsak több hasonló szülő létezne!

„– Az emberek néha nagyon kegyetlenek. Gyűlölik azt, amit nem értenek.
– De, apu, nem is akarják megérteni.  
– Talán nem. De fegyelmeznünk kell a szívünket, hogy ne váljunk sebzett állatokká a kegyetlenségük miatt. Jobbak vagyunk ennél. Nem hallottad még a civilizált szót?
Civilizált. Apu imádta ezt a szót. Ezért szerette a művészetet. Mert az civilizáltabbá teszi a világot.”

 Vicente Silva csodálatos karakterével az író nagyon szépen és finoman építi be a másság elfogadását a regénybe.

Sam és Fito, Sal barátai




Samantha már kiskorától központi szerepet tölt be Sal, vagy ahogy ő hívja, Sally életében, szinte a testvére. Vele ellentétben Fito a jelenben válik fontos szereplővé. A két barátban egy közös van: mindketten zűrös családból származnak, igazi túlélők. Főleg Fitoról mondható el, hogy földi pokolban él, de Sam helyzete sem túl rózsás. Mindegyik fiatalnak megvan a maga keresztje, és megható látni, ahogy próbálják átsegíteni egymást a nehéz időszakokon! Az egyik kedvenc részem, amikor életük legszomorúbb és legboldogabb eseményeiről beszélgetnek. Ezt természetesen nem fogom idézni, de annyit mondhatok, hogy összefacsarodott tőle a szívem.
„– Ugye, milyen jó lenne, Sally, ha egyszerűen csak megnyomhatnánk egy »törlés« gombot az agyunkban, és így elfelejthetnénk azokat a pillanatokat, amikor valami fájdalmat okozott nekünk? 
– De, jó lenne. Bár talán mégsem. Mármint, a fájdalom az élet része, nem?
– De – értett egyet Sam. – De ez néha igazi szívás.
– Kár, hogy nem válogathatjuk ki a jó dolgokat, hogy csak azokra emlékezzünk, mi?”

Összegzés:

Ez a regény az élet nagy kérdéseiről, a veszteség feldolgozásáról, az elfogadásról és a SZERETETRŐL szól. Szerintem az író az összes életbölcsességét belerejtette, attól függetlenül, hogy egy fiatal srác szemszögéből mutatja be a történetet. A hangvétele lírai és filozofikus, helyenként mélyen elgondolkodtató, de rövid fejezetekre van tagolva, így nem válik nehezen emészthetővé, öröm volt olvasni. Reménnyel teli és gyönyörű! Külön tetszett, hogy kaptam egy pici ízelítőt a mexikói kultúrából is. A végén úgy éreztem, hogy megtisztult tőle a lelkem. Bár többen ismernék, rengeteg értéket hordoz! Nem kérdés az 5 csillag, ha tehetném, többet is adnék rá. 

A recenziós példányt hálásan köszönöm a Könyvmolyképző Kiadónak!

Ha kedvet kaptál az olvasásához, megrendelheted a kiadó webáruházában.




Néhány kedvenc idézetem:


 „A hálaadás hete. Nagy ünnep mimó számára.
    Fejben összeszedtem mindazt,amiért hálás vagyok. Előző este beszéltem mimóval telefonon. Azt mondta, neki már kész a listája.
– Benne vagyok a top tízben? – kérdeztem.
    Nevetett. Szerettem megnevettetni.
– Hát persze hogy benne vagy – válaszolta.
    Meg akartam neki mondani, hogy az én listámon ő áll az első helyen. Vagyis talán a másodikon. Apu volt az első. Sam pedig a harmadik. De talán nem jó ötlet így rangsorolni az embereket az életünkben. A szív nem így működik. Nem ír listát.”

„Mimó szerint az emlékeink határoznak meg minket."

„Apu mindig azt mondta, hogy nincs semmi rossz a sírásban, és ha az emberek többet sírnának, nos, akkor a világ egy jobb hely lenne.”

„Egyszer megkérdeztem aput, hisz-e Istenben. Tudod mit felelt?
– Mit?
– Azt mondta: 
»Valahányszor, ha belenézek a kék szemedbe. Valahányszor, ha nevetni hallak. Mindennap, amikor hallom a hangod, hálát adok Istennek érted. Igen, Salvador, hiszek Istenben.«"

„Apuval egy ideig hallgattunk. Kinéztem az őszi földekre. A folyó nélkül az egész terület sivatagos lett volna. De a folyó vizet hozott a földekre, és termékeny völggyé változtatta a környéket. És arra gondoltam, hogy: Apu olyan, mint ez a folyó. Sokaknak hoz vizet. Főleg nekem, de Samnek is.