Cassandra Clare: Veszteség

Cassandra Clare: Veszteség

Az angyal eseményei Will nézőpontjából

Will Tessával váltott csókja a fiú szemszögéből, Az angyal 283-290. oldal

Alkotó: Ganlynde

   Will Herondale-t lángok emésztették.

   Nem először ivott vámpírvért, a roham lefutása ismerős volt számára. Először jött a szédülés és az eufória, mintha túl sok gint ivott volna – a kellemes részegség rövid időszaka a letargia előtt. Aztán következett a fájdalom. A kéz- és lábujjaknál kezdődött, mintha puskaporral szórták volna be a testét, úgy égetett magának utat a szívéig.

   Azt hallotta, az emberek nem szenvedik meg ennyire: a vérük hígabb, gyengébb az árnyvadászokénál, nem küzd a démoni kór ellen olyan hevesen, mint a Nephilimvér. Halványan észlelte csak, mikor Sophie bejött a szenteltvízzel. A lány a vödröket letéve lefröcskölte a hideg folyadékkal, majd távozott. Sophie a londoni köd állhatatosságával gyűlölte őt, s ez a gyűlölet auraként lengte körül a lányt mindig, mikor a közelébe került. Az utálat szinte kézzelfogható erejét érezve Will felkönyökölt. Közelebb húzta magához az egyik vödröt, aztán a fejére borította, igyekezve minél többet lenyelni a vízből.

   Egy pillanatra elült az ereiben vágtató tűzvihar, a lüktető fejfájáson kívül megszűnt az összes kín. Óvatosan visszafeküdt, karját az arcára borítva kizárta az alacsony ablakokon beszűrődő halvány fényt. Az ujjai mintha fénybarázdákat húztak volna a levegőbe. Gondolatban hallotta Jem hangját, ahogy megfeddi, amiért magát kockáztatja. A lecsukott szemei előtt lebegő arc azonban nem Jemé volt.

   Ő nézett vissza rá. A lelkiismeretének legzordabb hangja volt, emlékeztető, hogy senkit sem képes megvédeni, legkevésbé önmagát. Pont olyan volt, amilyennek utoljára látta, a változás hiánya mutatta, hogy az arc csak a képzelet szüleménye.

   − Cecily – suttogta −, Cecy, az Isten szerelmére, hagyj már békén!

  − Will? – Ez meglepte a fiút, sokszor megjelent neki a lány, de csak ritkán szólalt meg. A kezét nyújtotta, és Will nyúlt is volna feléje, de a fémes csörömpölés kizökkentette a látomásból. Megköszörülte a torkát.

   – Szóval visszajöttél, Sophie? – kérdezte Will. – Megmondtam, hogy ha még egyet hozol azokból a sátáni kancsókból, hát én…

   – Nem Sophie vagyok – jött a válasz. – Hanem Tessa.

  Csak a saját szívverését hallotta zakatolni a fülében, Cecily képmása elhalványodott, majd szertefoszlott. Tessa. Miért őt küldték? Charlotte ennyire gyűlölte volna őt? Vajon ezt valamiféle gyakorlati oktatásnak szánták az Alvilág veszélyeiről? Szemét kinyitva meglátta a lányt, ahogy ott áll előtte, még mindig a bársony ruháját és kesztyűjét viselve. Sötét fürtjei kihangsúlyozták halovány bőrét, a hatáshoz hozzájárult az arcára fröccsent vér is, valószínűleg Nathaniel vére.

   Hogy van a testvéred? Kellett volna kérdeznie, tudta jól. Megrázó lehetett látni őt. Nincs annál rosszabb, mint a szeretteidet veszélyben látni.

   De a hosszú évek alatt megtanulta lenyelni, amit igazán mondani akart, átformálni a szavakat valami mássá. Most inkább vámpírokról beszélgettek, a vírusról és annak terjedéséről. A lány fintorogva nyújtotta neki a vödröt – nagyon helyes, tartsa is visszataszítónak. Újra kioltotta az ereiben, torkában, mellkasában égő lángokat.

   – Ez segít? – kérdezte Tessa őszinte kíváncsisággal.  – Az, hogy a fejedre öntöd?

   Will elfojtott, nevetésszerű hangot adott ki, amint elképzelte, milyen látványt nyújthat a padlón ülve vödörrel a fején. Ó, az árnyvadászat csalogató varázsa! A harcos élete, amiről gyerekkorában álmodott!

  − Hogy miket tudsz kérdezni... – kezdte. Valaki más, bárki más, mint Tessa talán megkövette volna a kérdésért, de ő csak állt ott csendben, figyelve, mint egy kíváncsi madár. Nem hitte, hogy valaha is látott volna ilyen szemeket: színük, mint a walesi tengerről behömpölygő szürke ködfátyol.

   A gyermekkorodra emlékeztető szemekbe nézni és hazudni lehetetlenség.

   − A vértől belázasodom, ég tőle a bőröm – vallotta be. – Nem tudok lehűlni, de a víz segít.

   − Will – szólt a lány.

   Mikor újra felnézett, a lányt mintha ragyogó fény vette volna körül, mint egy angyalt, de tudta, hogy csak a vámpírvér homályosítja el a látását. Tessa hirtelen megindult feléje, szoknyáit felnyalábolva leült mellé a padlóra. Először nem értette, mit művel a lány, aztán saját legnagyobb rémületére rádöbbent, hogy ő maga kérte rá. Lelki szemei előtt látta, ahogy a vámpírvér felemészti a vérét, gyengítve az akaratát. Tudva tudta azonban, hogy elég szenteltvizet ivott ahhoz, hogy kiirtsa a kórt, mielőtt az beleehetné magát a csontjaiba, úgyhogy az akaratgyengeséget nem írhatja a számlájára. És mégis, a lány olyan közel volt hozzá − elég közel, hogy érezhesse a testéből kiáradó hőt.

   – Sosem nevetsz – folytatta Tessa. – Úgy viselkedsz, mintha mindenen csak szórakoznál, de sosem nevetsz. Csak elmosolyodsz néha, amikor azt hiszed, hogy senki sem figyel.

   Le akarta hunyni a szemeit. Tessa szavai szeráfpengeként szeltek beléje, lángba borítva az idegvégződéseit. Fogalma sem volt róla, hogy a lány minden mozdulatát figyelemmel kíséri, ráadásul ilyen alaposan.

   – Te mindig megnevettetsz. Attól a pillanattól fogva, hogy leütöttél azzal az üveggel. Arról nem is beszélve, hogy folyton kijavítasz, és mindig olyan fura arcot vágsz hozzá. Meg ahogy lehordtad Gabriel Lightwoodot. Meg még az is, ahogy de Quinceyvel beszéltél. Csak rád nézek, és… – halt el a hangja.

   Érezte, ahogy a hideg víz végigfolyik a háta, mellkasa felhevült bőrén. Az izzadtsággal elegy púder- és parfümszagot árasztó Tessa csupán pár hüvelyknyire ült tőle. Nedves fürtjei belelógtak az arcába, mögülük tágra nyílt szemmel figyelte a fiút, rózsaszín ajkai résnyire nyitva voltak. Mikor az arcához nyúlt, hogy félretűrje elszabadult tincseit, Will egy fuldokló kétségbeesésével kapott a keze után.

  − Még mindig véres a kesztyűd – mondta a fiú artikulátlanul.

   Tessa elhúzódott volna, de Will nem hagyta: fuldoklott, még mindig fuldoklott, nem engedhette el a lányt. Tenyérrel felfelé fordította apró kacsóját. Minden vágya az volt, hogy átkarolja, magához húzza, karjaiba temesse, eggyé váljon karcsú, erős testével. Lehajtotta a fejét, hogy a lány ne láthassa bíborszínűre pirult arcát. Rongyosak voltak a kesztyűi, elszakadtak, ahogy a fivére béklyóit szaggatta. Egy gyors kézmozdulattal kigombolta a gyöngygombokat, felfedve a lány csuklóját. Hallotta a saját zihálását, érezte a testében szétáradó forróságot: nem a vámpírkór természetellenes izzása, hanem a teljesen hétköznapi vágy heve volt. A lány bőre áttetszően sápadt volt, alatta kirajzolódtak a kék erek. Jól látta a szívverésének lüktetését, arcán érezte leheletének melegét. Ujjaival végigsimította Tessa puha csuklóját, félig lehunyta szemét és elképzelte, hogy folytatja a simogatást, a felkar sima bőrét, a terebélyes szoknya alá rejtett lábak selymes tapintását.

   − Tessa! − Szólt a lányhoz, mintha annak a leghalványabb fogalma is lett volna arról, hogy milyen hatással van rá. Más nők talán tudatában lettek volna, de nem Tessa. – Mit akarsz tőlem?

    − Csak… csak meg akarlak érteni – suttogta.

   A gondolat megrémítette. − Tényleg szükség van rá?

  − Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy valaki is ért téged. Talán Jem kivételével – lehelte Tessa.

   Jem. Jem már régen feladta a küzdelmet, hogy megértsen, gondolta Will. Jem volt a mintapéldája annak, hogy hogyan szerethetünk valakit teljes szívvel, még ha egyáltalán nem is értjük. Az emberek többsége azonban nem olyan volt, mint Jem.

   − Talán csak annyit akar tudni, hogy megvan rá az okod – mondta Tessa ádáz tekintettel. Semmi sem állhatott a vita vagy a gondoskodás útjába, ebben hasonlított Jemre: a veszteség nem keseríti meg, az árulás nem veszi el a hitét, gondolta Will. Hogy hevesen gesztikulálhasson, Tessa elkezdte kihúzni a kezét Willéből, de a fiú utánakapott, lerántva a kesztyűt. Tessa levegő után kapott, és elpirult, mintha az összes ruhájától fosztották volna meg. Kicsiny, csupasz keze mozdulatlanul feküdt Willében, mint egy összegömbölyödött galamb. Will felemelte a kezét, a szájához húzta, megcsókolta, ajkaival végigsimított az ujjain, le egész a csuklójáig. Mikor a lány halkan felnyögött, felemelte a fejét, és látta, hogy Tessa karját kinyújtva tökéletesen mozdulatlanul ült, szemei csukva, szája félig nyitva.

   Csókolózott már, más lányokkal, mikor az ösztönös vágy felülkerekedett a józan észen, sötét sarokban mulatságok közben, vagy a fagyöngy alatt. Legtöbbjük gyors, elsietett csók volt, bár akadt dolga meglepően hozzáértő lányokkal is: például hol tanulta Elspeth Mayburn azt a dolgot a fogaival, és miért nem szólt neki valaki, hogy annyira nem jó ötlet? Ez most viszont egészen más volt.

  Azelőtt mindig ellenőrzése alatt tudta tartani a feszültséget, akaratlagos döntéssel engedve testi vágyainak minden más érzés nélkül. Teljesen érzelemmentesen. Most viszont – most érezte, ahogy a forróság elönti a mellkasát, lélegzete megszegik, libabőr borítja tetőtől talpig. Érezte a kínt, ahogy elengedte a lányt, a veszteség fájdalma csak akkor szűnt meg, mikor kezét Tessa tarkóján nyugtatva magához húzta, hogy egyszerre vadul és gyengéden megcsókolja.

   A lány tétovázva nyitotta ki a száját és Willnek valami azt súgta, le kellene lassítania, hiszen minden valószínűség szerint ez Tessa életének első csókja. Erőnek erejével fogta vissza a kezeit, kényszerítve őket, hogy gyengéden bontsák ki Tessa haját, simítsák ki a fürtöket a vállán és a hátán, miközben arcát és csupasz vállait simogatta. Haja, mint meleg selyem siklott ujjai között, teste puhán préselődött a fiúéhoz. Tessa kezei habkönnyűek voltak a nyaka körül és a hajában; közelebb húzta magához a lányt, aki erre halkan belenyögött a szájába, ami majdnem az összes tudatos gondolatot kiűzte a fiú fejéből. Elkezdte hanyatt dönteni a lányt, feléje mozdult...

   ...majd megdermedt. A pánik forró áradata öntötte el a testét, ahogy a maga köré épített törékeny illúzió összeroppant emiatt a lány miatt, aki úgy törte meg az akaratát, mint még soha senki és semmi. Letépte ajkát az ajkáról, eltolta magától, rettenetének ereje majdnem letaglózta Tessát. Összeborzolt hajának függönye mögül halálra vált arccal bámult Willre.

   – Isten az égben – suttogta. – Ez meg mi volt?

   A lány arcára kiülő megrökönyödést látva szíve összerándult, vergődött az önutálat abroncsában. Soha ezelőtt, gondolta. És éppen, mikor...

   − Azt hiszem, el kéne menned, Tessa.

  − Elmennem? – Nyitott szája duzzadt volt a csókjaitól. Mintha sebet ejtett volna a lány arcán, és mégis, egyéb vágya sem volt, mint újra megcsókolni.

  – Nem lett volna szabad ilyen tolakodónak lennem. Sajnálom...

   – Istenem! – A szó meglepte, már régóta nem hitt Istenben, mégis, most már másodszor emlegette. A lány arcára kiülő fájdalom szinte elviselhetetlen volt, főleg, mivel nem állt szándékában bántani őt. Gyakran okozott fájdalmat és osztott sebeket akarattal, de nem most, a legkevésbé sem most, és mégis többet ártott, mint azt valaha gondolta volna. Semmit sem szeretett volna jobban, mint karjaiba vonni a lányt. Már nem is a vágy hajtotta, csak gyengédséget akart nyújtani, de még a vigasztalás is elképzelhetetlenül sokat rontott volna a helyzeten.

  – Csak hagyj most magamra! Tessa, könyörgöm! Érted? Könyörgöm! Kérlek, kérlek, hagyj magamra!

  − Jól van – egyezett bele Tessa végül, dühtől és fájdalomtól fagyos hangján hallani lehetett, hogy egyáltalán nincs jól. Megkockáztatott egy pillantást rá a szeme sarkából: Tessa nem sírt, annál büszkébb volt. Szétszórt hajcsatjait a földön hagyva felállt és sarkon fordult.

   Will tudta, nem érdemel semmi jobbat. A lány jóhírét és a saját szenvedélyének ildomtalanságát figyelmen kívül hagyva vetette rá magát. Jem meggondolta volna, óvatosabb lett volna a lány érzéseivel. Valaha ő is így tett volna – gondolta, ahogy a lány lépései elhalkultak – de az az énje feledésé lett. Az a Will oly régóta rejtőzött a maszk alatt, amit viselt, hogy már a szerep játszotta őt és nem fordítva. Körmeit belemélyesztette a padlódeszkákba, üdvözölve az ujjaiba hasító fájdalmat, amely semmi sem volt a veszteség kínjához képest. Nemcsak Tessa jóindulatát vesztette el ma este, de elvesztette Will Herondale-t is. Nem tudta, hogy képes lesz-e valaha is megtalálni önmagát.

Forrás: Tumblr, ribbitsplace

A fordításban László Levente és Vincze Bernadett segített. Ahol egyezés volt Az angyal szövegével, megőriztük Kamper Gergely fordítását.

Az eredeti novella itt olvasható: http://www.cassandraclare.com/my-writing/excerpts-extras/of-loss/

Frissítés: https://tmisource.com/2011/08/05/loss-the-holy-water-scene-in-wills-pov-is-now-available-o/