Cassandra Clare: Egy extra Az angyalhoz avagy miért utálja Will a kacsákat

  

Cassandra Clare:  Egy extra Az angyalhoz 

avagy miért utálja Will a kacsákat

Az angyal 9. fejezetének elején játszódik (Az Enklávé)

 Will türelmetlenül rugdosta sarkával a könyvtári asztal lábát. Ha Charlotte jelen van, rászólt volna, hagyja abba a bútorok rongálását, bár a könyvtárban található bútorok fele több évnyi rongálás nyomait viselte. A tartóoszlopok kicsorbultak, ahol Jem és ő kardvívást gyakoroltak az edzőtermen kívül, megkopott cipőnyomok látszottak az ablak melletti üléseken, ahol órákat töltött olvasással. A könyvek oldalait behajtogatták és gerincük megtört, ujjlenyomatok tarkították a falakat.

 Természetesen, ha Charlotte ott van, azt se tették volna, amit éppen tettek, vagyis, nem nézték volna Tessát, amint oda-vissza váltogatja az alakját Camille-ra és vissza. Jem Will mellett ült a könyvtárasztalon, időnként bátorításokat vagy tanácsokat kiáltva. Will könyökölve hátradőlt, egy almával maga mellett, amit korábban a konyhából emelt el, és úgy tett, mintha alig figyelne.

 Pedig odafigyelt. Tessa fel-alá járkált a szobában, kezeit az oldalánál ökölbe szorította koncentrálás közben. Lenyűgöző volt az átváltozását nézni: megjelent egy hullám, mintha a nyugvó vizű tavat megzavarná egy eldobott kavics, és a sötét haját szőkeség szőtte át, miközben teste hajladozott és átváltozott. Will úgy érezte, hogy képtelen róla levenni a szemét. Általában nem tekintették udvariasnak, ha egy hölgyet ilyen nyíltan bámult valaki, és ő mégis örült a lehetőségnek…

 Tényleg örült, ugye? Pislogott, mintha így akarná kiszellőztetni a fejét. Camille gyönyörű volt – az egyik leggyönyörűbb nő, akit valaha látott. De a szépsége hidegen hagyta. Ahogy azt Jemnek mondta, Camille látványa olyan volt, mint egy halott virág, lepréselve az üveg alatt. Ha a szíve hevesen dobogott és a tekintete foglyul esett, az csakis Tessa miatt volt. Azzal áltatta magát, hogy a nagyon szokatlan varázslat igézte meg, nem pedig az imádnivaló mogorvaság, ami megváltoztatta Tessa vonásait, amikor nehéz volt Camille suhanó járását utánoznia – és nem az, ahogy a ruhája félrecsúszott a kulcscsontjáról le a vállára, amikor visszaváltozott saját magává, vagy amikor sötét haja kibomlott, és rátapadt az arcára és a nyakára, ahogy kiábrándultan a fejét rázta…

 Will felvette az almát, ami mellette volt, és tüntetően elkezdte fényesíteni az ingén, azt remélve, hogy ez majd elrejti keze váratlan remegését. Érzései Tessa iránt elfogadhatatlanok. A mások iránti érzések veszélyesek voltak. De egy olyan lány iránt, aki jelenleg az Intézetben élt – aki bonyolult részévé vált a tervüknek, akitől nem tudta távol tartani magát – különösen azok voltak.

 Tudta, hogy mit kell tennie ilyen körülmények között. Elüldözni őt, bántani, megutáltatni magát vele. Mégis, minden porcikája tiltakozott az ötlet ellen. Azt mondta magának, azért, mert Tessa egyedül van és sebezhető. Olyan nagy kegyetlenség lenne ezt tenni vele…

 A lány kezeit felemelve egyszer csak megállt, és elkeseredett hangot hallatott. – Egyszerűen nem tudok így járni! – kiáltott fel. – Az a kecsesség, ahogy Camille suhanni látszik…

 – Túlságosan kifelé fordítod a lábad járás közben – mondta Will, noha ez nem volt teljesen igaz. Olyan gonosz volt, amennyire a jelen helyzetben tőle telt, és válaszul Tessa egy éles, rosszalló pillantást vetett rá…

 – Camille finoman jár. Mint egy faun az erdőben. Nem úgy, mint egy kacsa.

 – Nem járok úgy, mint egy kacsa.

 – Én szeretem a kacsákat – mondta Jem. – Főleg a Hyde Parkban lévőket. Oldalvást Willre vigyorgott, és Will tudta, hogy mire gondolt, hiszen neki is ugyanaz jutott az eszébe.

– Emlékszel, amikor megpróbáltál rávenni, hogy etessek meg velük egy kacsapástétomot a parkban, mert szerettél volna kitenyészteni egy új kannibál kacsafajt?

Illusztráció: Miss-T-fy

 Will érezte, hogy Jem rázkódik mellette a nevetéstől. Jem viszont nem tudhatta, hogy Will érzéseit a kacsákkal kapcsolatban – és igen, tisztában volt vele, hogy nevetséges, ha az embernek bonyolult érzései vannak a vízi szárnyasokkal kapcsolatban, de nem tehetett róla – a gyerekkori emlékek határozták meg. Walesben volt egy kacsás tó az udvarház előtt. Gyermekként Will gyakran járt ki, hogy száraz kenyérdarabokat dobáljon a kacsáknak. Szórakoztató volt nézni őket, ahogy hápogtak és harcoltak a reggeliből megmaradt pirítósért. Vagy legalábbis az volt egészen addig, amíg az egyik kacsa – egy kimondottan nagy gácsér – rájőve, hogy Willnek már nincs több kenyér a zsebében, lerohanta a fiút és erősen megcsípte az ujját.

 Will még csak hat éves volt, és nagy sietséggel visszavonult a házba, ahol Ella, aki már betöltötte a nyolcat és mérhetetlenül fölötte állt, a történetét hallva nevetésben tört ki, majd bekötötte az ujját. Will soha többet nem gondolt volna az esetre, ha a következő reggelen, miután a konyhaajtón keresztül elhagyta a házat, hogy a kertben játsszon, nem találja szemben magát ugyanazzal a fekete gácsérral, akinek villogó szemei rászegeződtek. Mielőtt Will megmozdulhatott volna, az állat rárontott és durván megcsípte a másik kezét is; mire kiálthatott volna, a támadó madár eltűnt a bozótban.

 Ez alkalommal, amikor Ella bekötötte az ujját, azt kérdezte: – Mit tettél azzal a szegény teremtéssel, Will? Azelőtt sosem hallottam, hogy egy kacsa bosszút forralt volna.

 – Semmit – tiltakozott Will felháborodva. – Csak nem volt nálam több kenyér, ezért megcsípett.

 Ella kétkedő pillantást vetett rá. De aznap éjjel, mielőtt Will lefeküdt, és elhúzta a hálószobája függönyét, hogy megnézze a csillagokat, az udvar kellős közepén meglátott egy mozdulatlan kis fekete kacsa alakot, akinek a szemei az ő ablakára szegeződtek.

 Ella futva érkezett Will kiabálására. Együtt bámultak ki az ablakon a kacsára, aki úgy tűnt, felkészült arra, hogy egész éjszaka ott strázsáljon. Végül Ella megrázta a fejét. – Majd én elintézem – mondta, és hátralendítve fekete hajfonatait méltóságteljesen levonult a lépcsőn.

 Az ablakon keresztül Will látta, ahogy Ella kimegy a házból. Odament a kacsához és fölé hajolt. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha komoly párbeszédet folytatnának. Pár perc múlva Ella felegyenesedett, a kacsa megfordult, és miután még egyszer utoljára megrázta a farktollait, elkacsázott az udvarból. Ella megfordult és visszament a házba.

 Amikor visszatért Will szobájába, ő az ágyán ült és hatalmas szemekkel nézett fel rá. – Mit csináltál?

 A lány elégedetten mosolygott. – A kacsa és én egyezséget kötöttünk.

 – Miféle egyezséget?

 Ella lehajolt, félresimította a kisfiú vastag, fekete fürtjeit, és megcsókolta a homlokát.

– Semmi olyat, ami miatt aggódnod kellene, cariad. Aludj csak!

 Will így tett, és a kacsa soha többé nem zaklatta őt. Még évekkel később is kérdezgette Ellát, hogy mit csinált azzal az átkozott kacsával, hogy megszabaduljon tőle, de ő ilyenkor semmit sem válaszolt, csak megrázkódott az elfojtott nevetéstől. Amikor Ella halála után Will elmenekült otthonról, és félúton járt London felé, eszébe jutott, ahogy a lány homlokon csókolta – szokatlan gesztus volt ez Ellától, aki nem volt annyira nyíltan szenvedélyes, mint a folyton rajta csüngő Cecily – az emlék olyan volt, mintha egy forró kés hatolt volna belé; összekuporodott a fájdalomtól és sírt.

 

 Különös módon az segített, amikor kacsapástétomot dobált a kacsáknak a parkban. Ellára gondolt először, de Jem nevetése is eloszlatta az emlék okozta fájdalom egy részét, és csak arra gondolt, hogy a nővére milyen boldog lett volna, ha látja őt nevetni azon a zöld réten. Arra gondolt, hogy egykor voltak emberek, akik őt szerették, és még mindig van valaki, aki szereti, még ha csak egy is.

 – Be is falták – mondta Will, miközben harapott egyet az almájából. Már elég gyakorlott volt és tudta, hogy a gondolataiból semmi sem látszik az arcán. – A vérszomjas kis dögök. Sose bízzatok egy kacsában!

Illusztráció: AngryFish96

 Tessa oldalról nézett rá és egy pillanatig Willnek az a nyugtalanító érzése támadt, hogy a lány talán jobban átlát rajta, mint ahogy ő azt elképzelte. Akkor már Tessa volt; szemei szürkék, mint a tenger, és hosszú ideig Will csak nézte őt, minden egyébről elfelejtkezett – almákról, vámpírokról, kacsákról és minden másról a világon, Tessa Grayen kívül.

 – Kacsák – dünnyögte mellette Jem, túl halkan ahhoz, hogy Tessa meghallja. – Őrült vagy, ugye tudod?

 Will elszakította a szemét Tessáról. – Ó, tudom!

 

Saját fordítás. A kezdeteknél Rimbauer Péter és Galgóczi Enikő, a végső simításoknál Rácz Tibor adott tanácsokat. Köszönöm nekik!

Ahol egyezés volt a regény szövegével, megtartottam Kamper Gergely hivatalos fordítását.

Eredeti szöveg: https://www.cassandraclare.com/excerpts-extras/ducks/