Cassandra Clare: A Wayland-birtokon játszódó jelenet Jace szemszögéből
Cassandra Jean alkotása |
Az
évek során sokan kérték az Üvegváros kilencedik, Bűnös vér című fejezetében
található „forró és fülledt” jelenet leírását Jace nézőpontjából (196-200.o.). Veszem
a bátorságot és közreadom a jelenet folytatását: továbbmegyünk annál, mint ami
az Üvegvárosban megjelent, hiszen eredetileg is továbbírtam!
A dőlt betűs részek a könyvből valók az olvasó
tájékozódását elősegítendő.
Clary éles, kopogó
zajt hallott maga körül. Egy döbbent pillanatig azt hitte, eleredt az eső –
aztán hamarosan rájött, hogy törmelék, por és törött üvegcserepek kopogását
hallja: a megsemmisült ház törmelékei hullottak alá körülötte, mint valami
halálos jégeső.
Jace még keményebben préselte a földbe, a teste
keményen feszült a testének, a szívverése pedig majd olyan hangosan dübörgött a
lány fülében, mint a ház összeroskadó romjainak hangjai.
* * *
Jace később
kevésre emlékezett a birtok pusztulásából, abból, hogy hogy hullott darabjaira
az egyetlen otthon, amit tízéves koráig ismert. Csak a zuhanásra emlékezett,
ahogy kiestek a könyvtár ablakából, ahogy kúszva gurultak le a füvön, ahogy
elkapta Claryt, maga alá gyűrve a lányt, hogy testével védje, míg a ház
darabjai jégesőként zuhogtak körülöttük.
Érezte, ahogy
Clary lélegzik, érezte heves szívverését. A solymára emlékeztette, ahogy az
kuporgott a kezében vakon, teljes bizalommal, kis szívének szapora dobogására.
Clary az ingét fogva kapaszkodott belé és, bár Jace kételkedett benne, hogy
tudatosan teszi, arcát a vállába temette. Borzasztóan félt, hogy nem elég a
teste, nem takarja teljesen a lányt, hogy mindentől megvédhesse. Lelki szemei
előtt elefántnagyságú kődarabokat látott a sziklás talajon feléjük görögni,
hogy agyonnyomják mindkettőjüket, agyonnyomják Claryt. Megrázkódott alattuk a
föld és ő még szorosabban rásimult a lányra, mintha az segíthetne rajtuk.
Tisztában volt vele, milyen együgyű reakció volt: mint mikor becsukjuk a
szemünket, hogy ne is lássuk a felénk tartó kést.
Végül elült a
moraj. Meglepetéssel nyugtázta, hogy újra hall: apró neszeket, a madarak
énekét, a fák között zúgó szelet, Clary hangját a szakadozó lélegzetén át:
– Jace – szerintem valahol elhagytam az
irónodat.
Elhúzódott
tőle, úgy bámult le a lányra, aki rezzenéstelen tekintettel állta a
pillantását. A holdfényben Clary zöld szemei feketének tűntek. Vörös haja csupa
por volt, arcán koromcsíkok. Jace látta a pulzusa lüktetését a torka erein.
Kábultságában kimondta, ami először eszébe jutott.
– Nem fontos. Feltéve, hogy nem esett bajod.
– Jól vagyok. –
Clary kinyújtotta a kezét, és ujjai begyével finoman beletúrt a fiú hajába,
akinek adrenalintól túlérzékeny testét ettől mintha apró áramütések érték
volna.
– Volt néhány
fűszál a hajadban – mondta a lány.
A szemében aggodalmat
látott. Hogy érte aggódik. Eszébe jutott, mikor először megcsókolta az
üvegházban. Ahogy végre felfogta, végre megértette, hogy miként oldódhat fel
valaki teljesen egy csókban. Emlékezett az utána maradt szédülésre és
izgatottságra. A világ összes szakértelme, az összes technika, amit
elsajátítottál, repül ki az ablakon, mikor a megfelelő személlyel csókolózol.
Vagy épp a nem
megfelelővel.
– Jobb lenne, ha nem érintenél meg – mondta a
fiú.
Clary keze mozdulatlanná dermedt a
levegőben. – Miért?
–
Tudod, miért. Te is láttad, amit én, igaz? A múltat, az angyalt. A szüleinket.
A lány szeme elsötétült. – Láttam.
– Tudod, mi történt.
– Sok minden történt,
Jace...
– Számomra nem. – A szavak gyötrelmes
suttogásként kúsztak ki a száján. – Démonvér folyik bennem, Clary.
Démonvér. Ennyit te is megértettél,
ugye?
Clary
összeszorította a száját. Jace tudta, mennyire nem szereti, ha arra utalnak,
hogy valamit nem értett meg, nem tud, vagy nem kell tudnia. Egyszerre szerette
ezt benne és találta őrjítőnek.
– Ez nem jelent semmit. Valentine megőrült.
Csak beszélt összevissza...
– És Jocelyn? Talán ő is őrült volt? Tudom,
mivel próbálkozott Valentine. Hibrideket próbált létrehozni: angyal-ember és démon-ember
keverékeket. Te vagy az előző, Clary, én pedig az utóbbi. Félig szörnyeteg
vagyok. A testem része az, amit mindenáron fel akartam égetni, ki akartam
irtani.
– Nem igaz. Nem lehet. Nincs semmi értelme…
– Bizony van.
– Hogy lehet, hogy Clary nem érti? Ez annyira nyilvánvalónak, olyan
alapvetőnek tűnt számára. – Ez mindent
megmagyaráz.
– Úgy érted, megmagyarázza, miért vagy olyan
fantasztikus Árnyvadász? Hogy miért vagy hűséges, rettenthetetlen, becsületes
és minden más, ami a démonokra egyáltalán nem igaz?
– Megmutathatom.
Ajkai
végigkövették az állkapcsát, erre Clary megemlkedett, hozzápréselte a testét,
Jace ujjai a földbe markoltak. Clary apró, ziháló lélegzetvétele az őrületbe
kergette, száját a szája fölé helyezte, csak hogy elhallgattassa, suttogva
mondta, nem kérdezte:
– Most.
Aztán
megcsókolta. Először gyengéden, csak próbaképp, de hirtelen Clary ökölbe
szorult kezeit érezte a hátán, a lány puha teste a mellkasához nyomódott és
érezte maga alatt a kemény földet, ahogy elzuhant. Teljes, vad önfeledtséggel
csókolta Claryt, úgy, ahogy mindig is akarta. Nyelve, miközben a lány szájában pásztázott,
párbajra kelt az övével; Clary ugyanazzal a merészséggel csókolta, ízlelte,
kutatta a száját. Épp a lány kabátjának gombjai felé nyúlt, mikor Clary finoman
ráharapott az alsó ajkára, amitől az egész teste összerándult.
Clary megfogta
a kezét és Jace egy pillanatig attól félt, hogy megállítja, mondván ez
őrültség, és hogy holnap mindketten utálni fogják magukat miatta.
– Majd én –
mondta Clary ehelyett, és Jace mozdulatlanul várta, míg nyugodtan kigombolta a
kabátját felfedve az alatta viselt majdnem áttetsző inget. Jace látta alatta a
lány alakját: melle dombjait, a dereka ívét, csípője kiszélesedő vonalát.
Egészen megszédült a látványtól. Persze, látta már más lányok fedetlen testét,
de eleddig soha egyik sem jelentett semmit.
Most viszont
semmi más nem számított.
Clary
kinyújtotta felé a karjait, fejét hátravetette, kérlelő tekintettel suttogta:
– Gyere vissza,
csókolj meg újra!
Saját maga
számára is újfajta hangot kiadva omlott rá, bele a lányba. Csókokkal borította
a szemhéját, ajkait, torkát, a szíve ritmusára verő ereket. Kezét becsúsztatta
a lány lenge inge alá, a forró bőrre. Biztos volt benne, hogy egy csepp vér nem
sok, annyi sem maradt a fejében, ahogy a melltartó csatjával bajlódott, ami
önmagában is nevetséges volt: mi értelme árnyvadásznak lenni, aki mindenben
profi, ha egy melltartó feltartóztathat? Hallotta magát finoman sóhajtani,
mikor a csat végül engedett. Kezei a lány csupasz hátán siklottak, alattuk a
lapockák törékeny formái. A kis hangot, ami erre Claryből szakadt ki, izgatóbbnak
találta, mint eddig bárki mást meztelenül látni.
Clary kicsiny,
de céltudatos kezei az inge alján matattak, már húzták is le róla. Jace is
felgyűrte a lány ingét a bordáiig, hadd érintkezzen a bőrük minél nagyobb
felületen. Szóval ez a különbség – gondolta. Ezt jelenti szerelmesnek lenni.
Mindig is büszke volt a technikájára, arra, hogy ő irányít, a reakciókra, amit
kiváltani képes. Azonban ehhez kalkulálni kellett, ami viszont távolságot
követelt. Itt és most távolságnak helye nem volt, nem akart semmit Clary és
saját maga között tudni.
Kezei leértek a
lány farmerjének derekáig, onnan a lány csípőjére. Érezte Clary kezeit háta
bőrén, ahogy ujjaival rátalál és követi a sebhelyek vonalait. Nem volt biztos
benne, hogy Clary egyáltalán tud-e róla, de a lány csípőjét az övéhez dörgölte.
Ettől Jace teljesen beindult, csaknem hagyta, hogy a szenvedély magával
ragadja. Lenyúlt, hogy jobban magához húzza a Claryt, aki erre belenyögött a
szájába. Azt hitte, Clary el fog húzódni, de nem, lábait a dereka köré kulcsolva
még közelebb rántotta. Jace egy pillanatra úgy érezte, menten elájul.
– Jace –
suttogta Clary a nyakát, kulcscsontját csókolva. Jace végigsimította a
lenyűgözően puha bőrt a lány derekától a mellkasáig. Mikor a melltartó alá
csúsztatta a kezeit, Clary felemelkedett, megcsókolta a csillag alakú
anyajegyet a vállán. Jace éppen azon volt, hogy megkérdezi, rendben van-e, amit
csinál, mikor Clary meglepetten felkiáltott és hirtelen elhúzódott tőle...
* * *
– Mi az? – kérdezte Jace, mozdulatlanná merevedve.
– Fájt valami?
– Nem. Csak ez volt az. – Clary megérintette a fiú nyakában lógó
ezüstláncot, rajta a kis, ezüstszínű fémkarikával. Ez ütődött a testének, ahogy
előrehajolt, és most alaposabban is megnézte magának.
Egy gyűrű volt az… Kopott fém csillagok
mintázatával… De hiszen ő ismeri ezt a gyűrűt!
A Morgenstern-gyűrű. Ugyanaz, amelyik
Valentine kezén ragyogott az álomban, amit az angyal mutatott nekik. Az övé
volt, aztán Jace-nek adta, hiszen mindig apáról fiúra szállt. – Ne haragudj! –
mondta Jace. Tekintetében álomszerű tűz csillant, ahogy ujjai hegyével végigsimította
a lány arcát. – Elfelejtettem, hogy
rajtam van ez a vacak.
Clary ereiben hirtelen megfagyott a vér. – Jace – szólt halkan. – Jace, ne!
– Mit ne? Ne hordjam a gyűrűt?
– Nem. Ne… engedj el! Hagyd abba egy
pillanatra!
A fordításban László
Levente és Vincze Bernadett segített. Oldalukat szeretettel ajánlom:
Ahol egyezés volt az Üvegváros szövegével, megőriztük Kamper Gergely fordítását.
Az eredeti szöveg itt
olvasható: https://www.cassandraclare.com/excerpts-extras/jaces-pov-manor-scene/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése